Tolna Megyei Népújság, 1958. március (3. évfolyam, 51-76. szám)
1958-03-02 / 52. szám
Ï9S8. Március 2. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 7 Baranyai János mártíromsága M ár több mint két hét óta [ bujkáltak a borjádi hegy bozótjaiban, amikor Farsang János elunva a savanykás augusztusi szőlőt, s az örökös rettegést, azt mondta: — Én pajtás elmegyek az Alföldre, az az én hazám, s ott nem tudják azt sem rólam, hogy vörösőr voltam. Baranyai János gondolkodott egy darabig, s csak nagysokára szólalt meg csendes, nyugodt, férfias hangján: — Én pedig hazamegyek Nagy- dorogra. Nyolchónapos házas vagyok, tizenhét éves feleségem van, belebolondulok, ha nem láthatom ... Nem bírom tovább ezt a bujdosást. — Oda ne menj. Szegedi fehér^nl- lasok szállták meg Nagydorogot. Ha megfognak, elevenen nyúznak meg... Gyere velem az Alföldre, ott nem ismernek — kérlelte Farsang, de Baranyai János hajthatatlan maradt. — Senkit nem bántottam, engem sem bánthatnak '>— mondta, — s miután búcsút vett barátjától, megindult a távoli torony irányába, Nagydofog felé. Otthon Évike, a felesége, éppen tökfőzeléket főzött disznóhússal, amikor bekopogtatott az ajtón. — János! Bújj el valahová, a padlásra, vagy a szalmakazalba, mert érted jönnek — könyörgött sírósra vált hangon az asszonyka, de ő hajthatatlan maradt, s neki is megismételte azt, amit Farsang Jánonak mondott, amikor a hegyen elvált tőle. — Senkit nem bántottam, engem sem bánthatnak. A mikor lefeküdtek, Évike nem tudott elaludni, riadtan fülelt férje mellett az ágyban, s éjfél is elmúlt, míg végre álomba szenderült. Alig néhány másodpercig tartó vad dörömbölésre ébredtek, azt'n a feltört. rozoga ajtón fegyveres ellenforradalmárok rontottak a konyhán keresztül a szobába. Baranyai János lelépett az ágyról, s mezítláb odabotorkált a petróleum- lámpához, hogy világosságot teremtsen. A lámpafénynél fehérarcú, alacsony, kölnivízszagú zászlóst pillantott meg maga előtt. A zászlós vékony. nőies hangon rikácsolta az arcába : — Maga a Baranyai János? — Én vagyok — válaszolta csendesen. — Akkor öltözzön és jöjjön velünk — csattant a zászlós hangja, akár a korbács, s Évike, a fiatalasszony, ájul tan hanyatlott vissza az ágyra a félelemtől. Másnap Évike megmeleeítette az esti vacsorát, s aztán ebédhordóba tette, és indult az urához, hogy enni vigyen neki. A z utcán nádpálcás, pörge- bajszú tisztek, s rossz- aázésű katonák ólálkodtak. Az iskolánál, ahol az ellenforradalmárok hadiszállása volt, az egyik görbelábú,' penpősarkantyút viselő fehértollastól, aki valami tisztféle lehetett, Évike a férje felől érdeklő dött. Az végigmérte tekintetével néhányszor, s aztán nagy sárga ló- fogalt elővicsorítva, gúnyosan megkérdezte: — A naeysád talán a felesége annak a „komministának?” De nicsak, tán nem a komminizmust ünnepli még most is, hogy ilyen pirosperkál ruhába öltözött?! Többen köréje gyűltek a fehértollasok közül és nevetgéltek a zavarán. Végre aztán a nagydorogi Szabó István, aki szintén közéjük tartozóit, azt mondta: — Engedjétek be, hadd lássa utoljára. B aranyai János az üres, kis tanítószobában összeros- kadtan, kábult fejjel ült egy telefirkált, faragásokkal tarkított iskolapadban. Az orrcsontját bokszerrel törték össze, balfülével nem hallott, mert megrepedt a- dobhártyája, ruhája tépett volt, s a sötétpiros alvadt vérrel átitatódott folt hátul a kabátjáft, késszúrásról tanúskodott. Alig vette észre, hogy a fiatalasz- szonyka belépett hozzá. Évike nem tudott szólni, csak keservesen sírni kezdett. Baranyai János vigasztalni akarta, de ahogy beszélni kezdett alvadt vér, majd később habzó, halványpiros vér tört elő a torkon. Nem lehettek sokáig egvütt. Az egyik pribék kegyetlen, durva hangon utasította ki az asszonykát a szobából: — Most már elég volt az érzékenykedésből, egyedül is meg tud dögleni ... Hagyd magára. Teltek a hetek, a hónapok, s Évike csak nagyon keveset tudott a férjéről. Mindössze azt sikerült megtud-« nia, hogy előbb Paksra később S'ek- szárdra, majd a hírhedt Markóba vitték. Egyszer a nagydorogi főjegyző, Túri Sándor, egy évvel Baranyai Jí- nos letartóztatása után. 1920-ban azt mondta Évikének, aki adóügyben ment be a községházhoz: — Az ám, majd elfelejtettem, a maga ura, a „tisztelt” Baranyai, meghalt a börtönben. U tószó: Azóta csaknem negyven év telt el, az akkori Évikét most mindenki VPa néninek hívja Nagydorogon, s különösen a gyerekek szeretik nagyon, mert finom, édes cukorkát árusít a fö’dmű- vesszövetkezet boltjában. Vica néninek mély ráncok barázdál iák az arcát, s az ifjabb generáció tagjai közül sokan nem is sejtik, hogy ezek a ráncok egy rettenetes tragédia emlékei. (Haypál) Válasz a Bonyhádi Cipőgyár üzemgazdasági csoporijának „ümi a számok mögött van“ című cikkére A Tolna megyei Népújság 1958 február 21-i száma cikket közölt Tolna megye szocialista iparának 1957. évi működéséről, Gaál Zoltán statisztikus tollából. A cikk célja az volt, hogy a vállalatok jelentései alapján egy összefoglaló képet adjon az általunk megfigyelt megyei ipar 1957. évi termelésének, létszámának, termelékenységének és át'agkere- setének alakulásáról. Ebből természetesen a cikkíró kiemelt néhány, az átlagos tendenciától eltérő vállalatot, köztük a Bonyhádi Cipőgyárat is. A cikknek nem volt célja az egyes vállalatok 1957. évi jó vagy rossz munkájának az értékelése és ezt a cikkíró nem is tette, hanem csupán tényeket közölt. A Bonyhádi Cipőgyár üzemgazdasági csoportja a Népújság február 26-i számában közölt cikkében cáfolni igyekszik Gaál Zoltán állításait, amikoris a következőket írja: .....a beszámoló alkalmas arra, hogy az olvasót arról győzze meg, hegy a Bonyhádi Cipőgyár termelése az 1957. évben visszaesett, mégpedig jelentékeny mértékben. Ez pedig nem igaz!” Nézzük meg sorjában, mit állít Gaál Zoltán cikkében a Bonyhádi Cipőgyárról : 1. „A számbavett hét miniszté-iumi ipari vállalat közül csupán a Bonyhádi Cipőgyár termelése maradt le az 1955. évi mögött, 8,4 százalékos teljesítéssel.” Fzt az adatot a Bonyhádi Cipőgyár hozzánk megküldött jelentéseiből vettük. 2. „A minisztériumi ipar fontosabb termékei közül 18 százalékos csökkenést mutat a cipő termelése. A Bonyhádi Cioő^vár tárgyévben 133 000 pár cipővel termelt kevesebbet, mint az 1955 évben ” Ez az adat is a Bonyhádi Cipőgyár hivatalos jelentéséből jutott tudomásunkra. Márpedig, ha a fenti tények nem igazak, azaz a Cipőgyár termelése 1957-ben nem az 1955. évi termelésnek a 88,4 százaléka volt, és nem 133 000 pár cipővel termelt kevesebbet mint 1955. évben — mint ahogy ezt az üzemgazdasági csoport cikkében állítja — akkor a vállalat igen súlyos törvénysértést követett el, mert jelentésével, rajtunk keresztül, félrevezette a felsőbb párt- és állami szerveket. Helyesnek tartottuk volna, sőt örültünk volna neki, ha a Bonyhádi Cipőgyár üzemgazdasági csoportja abból a célból kapcsolódik Gaá] Zoltán cikkéhez, hogy valóban az olvasók tudomására hozza, hogy mi rejlik termelésének csökkenése mögött, nem Gaál Zoltán írá°a ellen indított támadó hangnemben, hanem csak úgy egyszerűen, elvtrsias módon. Központi Statisztikai Hivatal Tolna mevvei Igazgatósága Egy családlátogatás igaz története Kicsengetnek. Fegyelmezetten, a megszokott rendben vonulnak ki a lányok és fiúk a Ill/a osztályból. A tanítónő — szokásától eltérően — a folyosóablakhoz lép, és kitekint. Nem csatlakozik a szomszéd termekből kilepő kartársnőihez. Észre sem veszi őket. Mintha a messzeséget kémlelné ... Pedig nem. Csupán gondolkodik. Jakab Vilmos foglalkoztatja. Most szeptemberben került Vili az osztályába. Honnan is? Valahonnan az Alföldről. Szülei most gyári munkások, azelőtt zsellér sorban éltek ... Nem volt még náluk! Próbálja megrajzolni m.agában a gyerek portréját: túlkoros, egy évvel idősebb osztálytársainál. Kicsit nehezen kezelhető. Eddig még nem vou különösebb baj a kócos, barnaszemű, köpcös fiúval. Csak ma ... Ok nélkül, és igazságtalanul megütötte egyik gyengébb osztálytársát. Érdekes gyerek. Magányos- Zárkózott, szeme riadt. Egyik pillanatban rátarti az erejére, a következő másodpercben meghunyászkodó ... Konok Valami nincs rendben a gyerek körül... Elmélkedéséből a becsengetés riasztja fel. Meglátogatom a gyereket otthon — határozza el. Délután belép a tanítónő a hosz- szú bérház — utcának is beillik — kapuján. Vili az udvaron őgyeleg. Amikor észreveszi tanítónénijét, hirtelen eltűnik. Mária bekopog a szoba-konyhás lakásba. A gyerek édesanyját találja a konyhában. Dr. Ferencz Ká- rolyné vagyok, a Vili tanítónénije — s kezet nyújt az asszonynak. Én meg az édesanyja. Az apja a gyárban van, délutános — mondja Ja- kabné, s ömlik ajkáról a panasz: Hát, rettenetes egy gyerek ez a Vili! Nem fogad szót. Nem akar tanulni... Nagyon önfejű. Elcsavarog. Sokszor csak este kerül elő ... Pe* dig nem bánunk vele kesztyűskéz* zel! — s leakaszt a falról egy bőr- fonatos kutyakorbácsot. Látja tanító néni? — ezzel verjük meg. Tegnap is valami rossz fát tett megint a tűzre. Nagyon megvertem! A kor- bdcs nyomai még most is látszanak rajta... De nem sírt! Soha nem sírt még, mert olyan keményfejű! A tanítónő valósággal megder* med. Sok mindent ért most már a nyerek viselkedéséből. Rémülten he- begi: Ezzel ütik a gyereket? Bizony ezzel, mert ráfér! Látja« most is — amikor maga jött — be* szaladt a szobába és elbújt. Szólít- gatni kezdi a gyereket, hogy jöjjön ki. A gyerek nem válaszol, nem mozdul rejtekhelyéről. Bemegy érte a szobába. Vonja, taszigálja maga előtt a gyereket. Az konokul hallgat, nem köszönti tanítónőjét. Mária hozzálép, megsimogatja a fejét és így szól: Ejnye Vili! Micsoda házigazda vagy te? Elbújsz a vendéged elől? Én hozzád jöttem ám látogatóba, mert — tudod kíváncsi voltam, hogy hol laksz, milyen játékaid vannak« és mit csinálsz itthon. És édesanyád* tói most csupa panaszt hallok ... A gyerek arcán két nehéz könny* csepp gördül végig! Édesanyja meg* bűvötten nézi a könnyeket. Vili, te sírsz? Ez még nem tör* tént meg! — fordul a tanítónő felé. Pedig nem is vertem meg! — vá* laszolja a tanítónéni, s elbúcsúzik. Mária hazafelé elgondolkozik a történteken, összegezi a tanulságot: A gyereknek korbács helyett sok* sok szeretetre és megértésre, ember* ségre van szüksége. Állandóan raj* ta lesz a szeme! K.F. Műiét — hipnózisban Bármilyen titokzatosnak tűnik is fel sokak szemében a hipnózis, segítségével az orvosok mindig új lehetőségekre bukannak. így például nemrégiben végezték el az első nagy tüdőműtétet hipnózis alatt. A fiatal női beteg, akit tüdőtumorral operáltak, a két és félórás műtét alatt hipnotikus állapotban minden utasítást pontosan betartott. „A hipnózis az egyetlen kábítószer amely semmiféle veszéllyel nem jár a betegre — állapította meg az orvos. — Ha helyesen alkalmazzák, úgy megszünteti a műtét előtti aggodalmat, a műtét közben jelentkező fájdalmakat és az utána érzett levertséget.” Más esetekben olyan betegeknek, akik súlyos égési sebeket szenvedtek, szinte elviselhetetlen fájdalmakat éreztek, aminek következtében egyáltalán nem volt étvágyuk és sebeik sem akartak gyógyulni, naponta hipnotikus állapotban bebeszélték, hogy nem éreznek fájdalmat, hústt tejet és tojást kívánnak és meg kell hízniok, hogy meggyógyulhassanak. Néhány heti ilyen kezelés után valamennyit gyógyultan elbocsátották. Semmiféle szokásos gyógyszer és gyógykezelés nem használt annak a fiatal lánynak sem, akinek gége- idege roslsz elhelyezkedése, illetve az idegre gyakorolt nyomás miatt minden 15—30 másodpercben köhögnie kellett. Nyolc nap után a lány halálosan kifáradt, ekkor kísérleteztek a hipnózissal. Három ülés alatt beleszugerálták, hogy letudja győzni köhögési ingerét, először egy percre, aztán tíz percrei végül egy álló órára. Másnap azt az utasítást kapta, hogy csak akkor köhögjön, ha nagyon szükséges. Harmadnap elbocsátották és azóta megszűntek a rohamai. r VII. A puszta gazdasági életére most tehát semmi esetre sem lehet azt mondani, hogy kiforrott és egy bevált, meghatározott forma szerint fejlődik mert hiszen egyszer már r'jöttek arra, hogy az egyéni gazdaságnál már van jobb forma is. Egyénileg gazdálkodnak, de nem felejtették el a szövetkezetei, amit megszerettek és most is sokat vitáznak róla. Így nyugodtan mondhatjuk, hogy a puszta jelen pillanatban ismét válaszúton van. Amikor Rácegres puszta jelenlegi gazdasági helyzetéről beszélünk, nyugodtan beszélhetünk róla úgy, mint egy gazdag, jómódú faluról és nyugodtan használhatunk olyan magas mércét is mint egy falu értéke’ésé- nél. Éppen ez az, ami mutatja, hogy itt a pusztán egy új magyar falu van kialakulóban. Semmivel S’m jobbmódúbbak az emberek egy gazdag faluban, mint itt, legfeljebb annyi a különbség, hogy itt a szövetkezet lendített sokat a parasztokon, a falvakban pedig többnyire az örökség. Próbáljunk azonban eev má<úk szemszögből is beletekinteni és elmélyedni a puszta életébe. Tegyük fel a kultúra, műveltség, köz°rkölcs, társadalmi élet „szemüvegét”. Először is meg kell állapítani, hogy e téren már közel sem lehet olyan magasra emelni a mércét, mint a gazdasági dolgoknál. Ha a fejlő ést vizsgáljuk akkor is az'f kell mondani, hogv a pusztán az anyagi gazdagodás megelőzte a szellemi gazdagodást. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen azelőtt éppen a szellemi elnyomás volt a legnagyobb, ha lehet egyáltalában különbséget tenni. Másképpen gazdaságilag sem lehetett volna annyira sárbatiporni a pusztai népet: ha művelt, okos, akkor gazdasági helyzetének is hamar tudatára ébred. Ezt felszámolni nem lehet egy-két év alatt, A sok új házat egy év alatt felépítették, rövid idő alatt megvásárolták mindazt a holmit, amit a falusi és városi nép használ és amit azelőtt a puszta népe „flancolásnak” nevezett. Ez az idő azonban túl kevés volt ahhoz, hogy minden szellemi probléma megoldódjék. Ezért inkább itt ne is annvma mércét állítsunk fel mint ink bb a megtett utat próbáljuk felmérni a jövőbemutatás perspektíváiéval. Talán egy kicsit túlzásnak tűnik, de elsőnek az írás-olvasás tudománya iránt érdeklődtem. Legelőször is né hány felnőttet kérdeztem meg erről. Mind azt mondták, hogy a pusztán már nincs ilyen probléma, mindenki tud ími-olvasni Persze ezután gyorsan másra terelték a szót. Megkérdeztem a puszta tanítóVzaspárát: Balogh Andrást és feleségét is. Rácegres, 1958 — Olyan ember már nem található, aki egyáltalában nem ismeri az írást- olvasást. de azért némelyiknél bizony még döcög az olvasás. Ha nem is váltak az ír s-olvasás művészeivé a pusztaiak, de megszűnt az az állapot, amely még Illyés Gyula gyermekkorában itt létezett, s amit írásaiban megörökített. Ez pedig semmi esetre sem a múl.ból maradt a puszta népére mint az a néhány kivénhedt gazdasági épület és nyomorúságos lakóház. A szellemiekben tehát a hagyaték még a gazdaságiaknál is kevesebb volt íme, egy történet: — Katonák voltunk már jóval a felszabadulás után. Az egyik katonakolléga szabadidőben kihívott a folyosóra. Cigarettával kínál és kö'.ben látom, hogy valamit mondani akar, de min ha nem tudná elkezdeni. Egv darabig szótlanul állunk, szívjuk a cigarettát és végül én kérdez°m, hogy mit akarsz barátom? Válasz helvett egy levelet húz elő a zsebéből, s átnyújtja, hogy olvassam el. Olvasom: „Kedves anukám! Kívánom, hogv e pár sor írásom a legjobb egészségben találjon. Mi hála istennek egészségesek vagyunk ...” Körülbelül eddig jutottam el, amikor közbeszólt: — De szeretném ám, ha hangosan olvasnád. Értetlenül néztem rá. Mire ő lehajtotta a fejét és tudtomra adta: — Barátom ne haraeudi. de nem tudok jól olvasni. Nem járhattam iskolába. mikor kellett volna. Olvasom hangosan a levelet, ő pedig figyel, majd kiesik a szeme és az én számból lesi azokat a kedves szavakat, amelyeket a fele^-ge hozzá intézett. Később megtudtam, már másik kollégájával is elolvastatta a levelet, de gondolta, hátha az nem azt olvasta amit a felesége írt. A dátum így kezdődött a levélen; Rácegres ... — Te rácegresi vagy? — Az... Tudod, hol van? Valami nagy ember is született ott. Kezdtük megtanítani a betűkre, segítettük válaszolni a feleségének. Természetesen félretettünk minden rosszindulatot, kacagási lehetőséget, és rövid idő alatt megtanult értelmesen írni, olvasni. Nemsokkal e .levélolvasás” után pénzt és csomagot kapott Rácegrespusztáról, a feleségétől. A csomagban finom sütemények (!) és különféle húsféleségek voltak. Hazai... Megkínálta a barátjait belőle. Felséges falatok voltak. Nem sokkal ezután eljött hozzá a felesége is látogatóba. Csinos, városias télikahát, kardigán, cipő volt rajta, ha végigsétált Pesten a körúton bizonyára senki sem vette észre, hogy ez az asszonvka vidéki és nem városi. És ha jól emlékszem, utazótáskában hozta'a sok finom „hazait”. Micsoda ellentét. Már jómódban élt, jutott ruházkodásra és az asztalra minden bőven — a betűt viszont még csak ezután tanulta meg s csak ezután tudott önállóan levelezni feleségével. De szerencsére nem csak a kacsasült és a zsebpénz után vágyódott, hanem a betű után is: olyan környezetbe került, ahol szükség volt arra is. Micsoda nagy távolság volt ez attól a világtól, amelyben semmi szégyenérzetet nem váltott ki az írástudás hiánya és senki nem problé- mázott azon, hogy az Ember tud-e írni-olvasni és levelezni feleségével, vagy csak annyit tud. amennyi a né- gves ökörfogat kormányzásához szükséges. Nem lett barátomból hadmérnök, de megtanult írni-olvasni és azt hiszem, ezzel ki is veszett a pusztáról a szószerint vett írástudatlanság. (Folytatjuk) Boda Ferent
