Tolna Megyei Népújság, 1958. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1958-01-08 / 6. szám
19S8 január 8. TOLNA MEGYEI NEPOJSAG 3 ^ fa/iáb&áfy 4bületé4&> “K.ö<zépiókoLáéök Szerkesztették a Tamási Gimná zium tanulói az iskolai szerkesztőit,'. bizottság vezetésével. A Bolyai János Matematika Szakkör életéből Iskolánkban három éve működik matematikai szakkör. Háropi év egy szakkör életében sok idő... Az első két évben számelmélettel, kombinatorikával, determinánsokkal, integrál és differenciál számítással foglalkoztunk. Az idei év kis visszaesést mutat a színvonal tekintetében ugyanis a szakkör tagjai nagyrészt első osztályos tanulók... A nagy magyar matematikusról, Bolyai Jánosról neveztük el szakkörünket. Az első szakköri foglalkozáson a szervezeti kérdéseket vitattuk meg: összeállítottuk a munkatervet. Az idei évben számelmélettel, egyenletekkel és kombinatorikával foglalkozunk. Az előadókat félévre választottuk meg, ugyanis az elmúlt évek tapasztalatai arra a meggyőződésre vezettek bennünket, hogy a szakkör munkája így eredményesebb. Két fontos feladató^ tűztünk ki magunk elé: 1. A szakkör tagjainak A falu itt már csendes. Szentes Antal háza kint van közel a faluvéghez, s Zombán ilyenkor még a falu központjában is kevesen járnak. A ház előtt az utcán ritkán kopognak léptek, kevés dolga akad erre az embereknek. Csak a postás jön minden nap, szinte egyazon percben érkezve a ház elé, s elkopogó léptei jelzik a dél közeledtét. Kint az udvarban és az utcán fütyül a hideg téli szél, bent a szegényes bútorzatú konyhában a pislákoló tűz próbálja enyhíteni a kintről belopakodó hideget. A tűzhely mellett egy idős, nagybajuszú ember ül, bütykös ujjaival nagy, sárga kukoricafejről morzsolgatja a szemeket. Az ablakon beáramló vitovábbfejlesztése; 2. a szakkkörön kívüliekkel megszerettetni a matematikát. Ennek érdekében versenyt hirdettünk és a győzeteséket jutalmaztuk. December 18-án ünnepélyt rendeztünk, melyen hazánk legnagyobb matematikusát, Bolyai Jánost ünnepeltük születésének 155. évfordulója alkalmából. „Emlékeztünk Bolyaira ,mert büszkék vagyunk rá, Emlékeztünk rá, mert tanulni szeretnénk tőle.” És emlékezni fogunk rá mindig, mert igazi utat mutatott a matematikai kérdésekben való komoly elmélyüléshez. Nem volt célunk — hisz nem is lehetett — Bolyai teljes munkásságának ismertetése e szűk keretek között. De igenis célunk az, hogy az emlékezés ügyét elaludni sohasem hagyjuk valahányszor kis nemzetünk alkotó fiáról van szó. S a megemlékezés állandó fényénél újra lássuk őt nagynak, zseniálisnak, világhírű tudósnak, aki minden időben dicsőséges hírnevet szerzett a magyar népnek. lágosság egy idős asszonyt ölel körül, amint jobbjában orsót forgat, baljával pedig sodorja a kenderkócot. A harmadik ember én vagyok a helyiségben, most csendes, szótlan figyelője a két öregnek. Nem illene szólanom, mert egy olyan gondolatot ébresztettem fel bennük, amiről idegennek talán nem is szívesen beszélnek, s most rendezik gondolataikat, hoev milyen választ adjanak kérdésemre. — De hát kicsoda is maga tulajdonképpen? — kérdez;. — Újságíró vagyok. — Újságíró ... Beszéltem már egyszer újságírókkal, még lent Bácskában. Akkor le is fényképeztek, de Ez a kis műsorunk csak kis töredéke volt annak az adósság törlesztésnek, amellyel tartozunk Bolyai Jánosnak. — Műsorunk egyszerű, szerény volt, ami erőinkből tellett. Ezen az ünnepélyen osztottuk ki, a matematikai verseny díjait is. Itt kell köszönetét mondanom a szakkör tagjainak nevében Szentzi László tanár úrnak, a matematikai szakkör tanárelnökének, aki fáradhatatlanul küzd azért, hogy eredményes munkát végezhessünk. Feladatunk korántsem könnyű. Hogy azt megvalósíthassuk, ahhoz elmélyülten kell foglalkoznunk a matematikával. Meg kell tanulnunk küzdeni és csalódni. Meg kell ta- nunlnutík küzdeni azért, hogy tanulsággal csalódhassunk. De küz- denünk keli tovább kitartó szorgalommal, mert csak akkor tudjuk megvalósítani feladatunkat. CSIZMADIA GYULA IV. b. a képem nem volt bent a naptárban. Régen volt már... — és feleségére pillant, mintha az ő vonásainak mélységén erezné az idő múlását. Leteszi a vékába a félig lemorzsolt kukoricafejet, kopott dóznit vesz elő és cigarettát sodor. — Hát ketten vagyunk csak — folytatta a félbemaradt beszélgetést, bár van, akinek itt kellene lenni velünk. — És most, alig észrevehetően megremeg a hangja és sűrűbben pislog egy kicsit, mint az előbb. Felesége pealg,' mintha összegabalyodtak volna a kócszálak, odahajol a kóc- csomó mögé és kendője sarkával titokban megtörli a szépiát. Tudom, miért e pillanatnyi hangremegés és e titkon kibuggyant könnycsepp. De hadd mondják el ők. — A gyerek (a legkisebb fiúról van szó), már öt hónapja elment, s A rektor mozdulatlanul ült fe- lesége ágya mellett és hangtalanul imádkozott, majd lassú léptekkel az ablakhoz ment, s kibámul/. a fekete éjszakába. Időnként távoli villanások tarkították az ólomszürke ég peremét, majd mint villámlást a mennydörgés követte a villanásokat az ágyú távoli moraja. Vasárnap volt, 1945. január első vasárnapja. A rektor nyöszörgő, gyenge hangokat hallott maga mögött. Otthagyta az ablakot, s riadt szemekkel bámulta a lázban fetren- gő asszonyát. — Orvost... Meghalok ... Hívjál orvost! — suttogta az asszony elfe- héredett ajakkal, s láztól csillogó piros arcán kövér verejtékcseppek gyöngyöztek. A rektor odament feleségéhez, megfogta a kezét s csitító hangon mondta. — Behívták katonának a körzeti orvosunkat, te is jól tudod ... Légy nyugodtan, ne izgasd magad ... Bízzál az Istenben, az majd megsegít. Az asszony erőtlenül pihegett, lehunyta szemét s sírás elnyújtott hangon mondta: — Orvos kell... orvos ... hívj orvost! — Majd az Isten megsegít — mondta megint a rektor —, bízz az Istenben ... Most is azért van rajtunk ennyi szerencsétlenség, mert az emberek elfordultak az Istentől. — Nem bírom tovább ... Nem bírom, — jajgatta a csontsovánnyá aszott asszony, s kétségbeesett erővel akart felemelkedni ágyáról, de visszahanyatlott a párnákra. A rektor, aki rendkívül vallásos ember volt, egy zsoltárt kezdett énekelni. „Te benned bíztunk elejétől fogva Uram Téged tartottunk hajlékunknak.” ísérteties ünnepélyességgel áradt a zsoltár dallama a melegre fűtött, kicsiny, képekkel teleaggatott falu szobában. Az asszony arca mozdulatlanná vált, lélekzete meglassubodott, csak a kezei remegtek veszedelmesen a< rózsaszín paplanon. ) — Hát nem segítsz istenem. ■ -. istenem nem segítesz a te szolgádon■ — rebegte kétségbeesett, fojtott dühvei a rektor. — Ki segít hát raj-, •tam, ha te nem jössz segítségemre? Váratlanul kopogtattak az ajtón és kis idő múlva fagytól pirosarcú, két géppisztolyos szovjet katona lépett a szobába. A fiatalabbik katona, ahogy a beteg asszonyt megpillantotta. mondott valamit az idősebbiknek s elsietett. Az idősebbik, akinek aranyszínű vállapjai voltak, az asztalhoz ment és amikor a rektor hellyel kínálta, letelepedett az asztal mellé állított székre. A beteg asszony felnyitotta szemét, s tekintete riadtan siklott végig a katonán. Rémes víziók cikkáztak át az asszony arcán. A ,,Magyar Futár’’ fényképei jutottak eszébe, amelyek a „vörösök azóta sem jött haza... Nem jó úton jár a gyerek. Nem is értem, hogy miért teszi. Verve nem volt, még csak nagyon szigorúan se beszéltünk vele — töpreng már annyiadszor fia hűtlenségén az apa. — Kellene a segítsége, mert itt van a kilenc hold föld, és nincs, aki dolgozzon benne. Tavaly is el kellett adni egy borjút 320 forintért, mert nem volt időnk, hogy etessük, öregek vagyunk már, s nem bírunk a sok munkával. — Az őszön itthon volt egyszer a gyerek, megjött a ruhájáért, de meg sem várta, hogy hazaérjünk a mezőről. összecsomagolt és elment... Még csak nem is láttuk. Az így elmondott félmondatokból megtudom, hogy a gyerek: ifjú Szentes Antal, itthagyta a szüleit, s még csak a tájukra sem néz, hogy segítené munkájukat. A környéken felkegyetlenkedéseit” ábrázolták. — Megborzongott. Az arany vállpántos katona bátorítóan mosolygott s mondott valamit oroszul. Nem értették a szavakat. A rektor megint imádkozott. — Édes istenem, vidd el tőlünk ezt az istentelen katonát. A katona mosolygott, amikor az imárakulcsolt kezű rektorra pillantott és megint mondott valamit csendes, csillapító hangon. Tompán ismétlődtek az óraütések. A hatalmas falióra kis mutatója a nyolcas számot fedte, amikor csendesen, csaknem zajtalanul kinyílt az ajtó s egy szürke, fülessapkát viselő, szemüveges, egyenes- tartású. csinos nő lépett be rajta, nyomában a fiatal katonával, aki magára hagyta a szobában az arany vállpántot viselő idősebbiket, amikor a beteg asszonyt megpillantotta. A nő, aki sárga kis orvosi táskát szorongatott a jobb kezében, odament a beteg asszony ágyához, szétnyitotta a táskát, orvosi műszereket vett elő és vizsgálni kezdte a beteget. — Mi mutat a diagnózis, doktornő? — kérdezte oroszul az arany vállpántos kapitány, aki az asztal mellett ült. — Tüdőgyulladás — állapította meg röviden a doktornő és levette fejéről a szürke prémsapkát. A doktornő aranyszőke hullámos haján táncoltak a villanykörte sugarai s az egyre jobban bámuló rektornak úgy tűnt, mintha glória övezné a gyönyörű. mosolygós, jóságos tekintetű nő fejét. Az orvosnő apró dobozt vett elő a táskájából, s a dobozból kerek, fehér tablettákat vett ki. A beteg asszony, amikor a tablettákat fél pohár vízzel együtt lenyelte, kis idő múlva jobban lett. Megtörtfényű szemeibe visszatért az élet. Arcán a láz rózsái halványabbak lettek. Az orvosnő utasította a fiatal katonát, hogy vizesruhát készítsen, s amikor a férfiakat kitessékelte a szobából, átkötözte az asszonyt. | A rektor szemében a hála könyr1 nyei csillogták amikor megpillantotta újból a feleségét a kötözés után. Az aranyozott vállapú kapitány, meg a fiatal katona búcsúzkodtak. A doktornő azt mondta a kapitánynak, mikor kezet fogott vele: — Kapitány elvtárs, a négynapos pihenőidőmet, amit a közvetlen frontszolgálat után adtak, itt töltöm e mellett az asszony mellett. Amikor a katonák után becsukódott az ajtó, a rektor hosszasan nézte csillogó, hálás szemekkel a felesége ágyánál ülő szőkehajú orvosnőt s azt gondolta: — Ha az istennel kapcsolatban más a véleményük, mint az enyém, akkor is örökre hálával tartozom nekik jóságukért, s nagy-nagy emberségükért és barátaimmá fogadom őket. (HAYPAL) feltűnik egyszer ez, máskor az mondja, hogy Bonyhádon, vagy valamelyik községben látták... csak ennyi a hír, amit tudnak róla... E sorokat befejezhetném úgy is, hogy a gyereknek leírnám a jövő emberének típusát, hogy milyennek kell lennie, hogy megállja helyét az életben, s ehhez hozzátartozna természetesen a szülők megbecsülése is. De nem is annyira gyerekről van szó, hisz huszonegy éves már, s kell, hogy tudjon komolyan gondolkozni. Inkább azt a figyelmeztetést írom ide számára, hogy egyszer ő is megöregszik, ő is lesz 69 éves. mint most az apja, s neki is valószínűleg lesznek gvermekei, akik neki is okozhatnak fájdalmat. És ... a többi lehetőséget talán nem is kell leírnom ... Huni A tamási Arany János-estről A tamási gimnázium és a kultúrház vezetősége Arany János-estet rendezett a költő születésének 140., halálának 75. évfordulója alkalmából. Az ünnepség, a Himnusszal kezdődött, melyet a gimnázium énekkara és a kultúrház zenekara adott elő. Kunos Ferenc gimnáziumi tanár a nagy költő életét és munkásságát ismertette és értékelte. Ezt követően a költő műveit hallhatták az ünnepség résztvevői: Arany-versek és Arany János által megzenésített dalok váltakoztak a műsorban. Arany versei közül először a „Válasz Petőfinek“ című hangzott el, amelyet költőtársának írt válaszul annak „Arany Jánoshoz” című versére. A rendezőség — igen helyesen — a versek közé zeneszámokat is iktatott. Igen jó négykezes előadásban hallhatta a közönség Liszt II. magyar rapszódiáját. Nagy Ilona, a gimnáziumi szavalóverseny győztese, a Vén gulyás című verset szavalta, majd a gimnázium énekkara Arany műdalaiból nyújtott egy csokorra valót a közönségnek. Nagy sikere volt „A szép fényes katonának’’, ,.A tudós macskája“ és az „Én kis kertet kerítek" című daloknak. Arany néhány versének mélabús hangulatát keltette zeneileg is a hallgatókban Kosovits József híres szerenádja, a „Magyar szerenád“. A mű akkordjaiban benne reszket a magyar éjszaka révedező, sápadt holdfénye: a lágy trillák közül a kedvesét váró férfi halk hangja hallik ki. A vidám dalocskák és a szerenád után Szabó Kálmán, a gimnázium IV. osztályos tanulója a „Zách Klára’’ című komor balladát adta elő. Ennek rokonízét éreztük a következő zeneszámban Erkel: Bordalának előadása közben is. A versek közül utolsónak egy gyönyörű lírai dalt, az „Epilógus”-t szavalta Kiss Gyöngyvér gimnáziumi tanuló. Az ízléssel és körültekintéssel megrendezett est Erkel: Hunyadi László-nyitányával fejeződött be, melyet a kultúrotthon zenekara adott elő. A közönség hosszú, elismerő szavakkal jutalmazta az összes szereplőket. Egy kis szépséghibája volt talán az estnek az, hogy a műsorban kissé aránytalanul sok helyet kapott a zene a versek rovására. Kolb József IV. b. II pályaválasztásról... Az érettségiző diákok előtt örök kérdőjel a pálya- választás kérdése. Nem egyszerű kérdés. Ettől függ egész jövendő életünk, ettől függ, hogy hasznos tagjává válunk-e társadalmunknak, nem válik-e jövendő hivatásunk teherré számunkra. A helyes pályaválasztás nagymértékben eldöntheti azt is, hogy megbecsült, alkotó polgárai leszünk-e hazánknak. A tanulók körében sokhelyütt tapasztalható az a felfogás, nem érdemes gimnáziumba járni, hisz úgysem vesznek fel az egyetemre. Ez a felfogás merőben helytelen. A technika mai fejlődését tekintve, bizony hamarosan eljöhet az az idő, amikor középiskolai felkészültség nélkül nehezen boldogul majd az ember. Ifjúságunk egy része csak akkor tartja érdemesnek a tanulást, ha egyetemre, vagy főiskolára kerül és ha ez nem sikerül, elrontottnak tartja életét, a gimnáziumi éveket úgy fogja fel, mintha az az idő kárbaveszett volna. Ez a felfogás is helytelen. Nem veszett kárba az iskola padjai közt töltött idő, már csak azért sem, mert tudásban gyarapodtunk és ezt a tudást az élet bármely területén hasznosítani tudjuk. A gimnázium végén lépcső volt ahhoz, hogy valaki feljebb kerüljön, hivatalnokká váljék. Ma is elég sokan tulajdonítanak neki ilyen szerepet (ebben nagy részük van a szülőknek is). Ma megváltozott társadalmi helyzetünkben nem adhatjuk gimnáziumainknak ezt a hivatalnokgyártó szerepet. Ifjúságunk nagy része irtózik attól a gondolattól, hogy esetleg munkapad mellé kerül. Bárhogy vizsgáljuk is a dolgot, nem indokolt álláspont. Egy jól képzett szakmunkás — joggal — egyáltalán nem tartja magát alacsonyabbnak sem „rangban“, sem tudásban, mint bármelyik hivatalnok, értelmiségi. Egyre jobban eltűnik a műveltségbeli különbség, amely a múltban annyira jellemezte a fizikai és szellemi dolgozók helyzetét. Jól gondoljuk meg tehát, ki milyen pályára lép. Válassza mindenki azt ,amihez! kedve, tehetsége van és ha nem veszik fel az egyetemre, ne érezze elrontottnak az életét, hanem próbáljon beilleszkedni új helyzetéibe, hogy másképpen is éppen olyan megbecsült tagjává válhasson társadalmunknak. Dudás Ferenc IV. b. o. t. KÉT ÖREG
