Tolna Megyei Népújság, 1957. december (2. évfolyam, 283-306. szám)
1957-12-20 / 299. szám
1957 december 20. TOLNA MEGYEI NÍPÜJSAG S Emberek között Miről is van itt szó? — Először arG YERMEKEKNEK A jókedvű Cselebi NAGY VITA közepette léptünk be a szakcsi községi tanács egyik iroda helyiségébe. A teremben sűrű cigarettafüst gomolygott és meleg volt. Emberek ültek székeken és álltak a fal mellett, vagy a terem közepén és csak egy pillanatra hallgattak el, amikor nyílott az ajtó, azután tovább beszélgettek, vitatkoztak. Először azt hittük, hogy valamilyen öszeírást végeznek a tanácsnál és ezért vannak ilyen sokan — várják, hogy sor- rakerüljenek. Várakozásunk során néhány fél mondat jutott el a fülünkhöz, amiből arra következtettünk, hogy ezeket az embereket nem úgy hívatták, hanem maguktól jöttek ide, és nem valami összeírásról van szó, hanem egészen másról: jövő életükről, terveikről, jobb boldogulási lehetőségükről. MEGFIGYELTEM az emberek arcát, s ezek az arcok nem titkolták el a belső érzelmeket. Azt lehetett leolvasni róluk, hogy ezelőtt sokat töprengtek, gondolkoztak. — Most, hogy elhatározták magukat valamire, kisimultak vonásaik, a vajúdás határozássá érlelődött. — Jobb lesz így nekünk is — szól az egyik a sarokból. Ha másnak hasznot hoz, mi sem fizetünk rá ... — Reméljük — válaszolt a másik. — Ha megérte egyedül foglalkozni vele, akkor közösen is megéri — így az előbbi. K edves Barátaink! Néhány napja már, hogy nálatok jártunk, de a szombat esti találkozás baráti hangulata, a lelkes elismerés szavai még élénken élnek bennünk. Örültünk a megívásnak, szívesen mentünk el hozzátok, mert énekkari hangversenyünkkel új barátokat kívántunk szerezni nemrég alakult énekkarotoknak. Azt majd ti ítéljétek meg, mennyire sikerült közös tervünk, de ha csak 4—5 új énekeset nyertünk meg az énekkari mozgalomnak, nem volt hiába hosszú utazásunk. E r nekkarunk minden tagjára mély benyomást tett a gyönki találkozás. „Hivatalból’' sokfelé jártunk már, de kevés alkalommal fogadtak bennünket olyan megbecsüléssel, igazán baráti gondoskodássá!, mint azt ti tettétek. Áldozatot vállalra gondoltunk, hogy talán termelő- szövetkezet alakult a községben,, s annak alakuló gyűlésére toppantunk be. Megkérdeztük... — Szakcsoportot alakítottunk — mondotta egy, a közelünkben álló bundássapkás ember. — A BESZÉLGETÉSRE aztán mind többen álltak közénk és a kérdésekre hol az egyik, hol a másik válaszolt. így megtudtuk, hogy a szakcsoportba 60 család lépett be és 132 hold földön dolgoznak. — Kár, hogy nem előbb jöttek egy kicsit — jegyezte meg valaki. — Miért? — Hát, mert fél órája nincs, hogy végétért az alakuló gyűlés, amelyen mind a hatvan családtól volt ott valaki. Aztán kérdezés nélkül mondja el az egyik ember, hogy mór három hete folyt a községben a vita a szakcsoport megalakításáról, s ez alatt a három hét alatt alaposan megérett a terv. De ez az idő, ami sok vitát és eszmecserét hozott, nem jelentette azt, hogy az alakulógyűlésen csak kimondták a megalakulást. Még most is nagy vita volt arról, hogy mit termeljenek, miből mennyit, s hogyan fogalmazzák meg az alapszabályt? VÉGÜL IS ÜGY döntöttek aztán, hogy 45 holdon merkur vetőmagbur(atok, hiszen ti is tudtátok, hogy az énekkari műsoroknak távolról sincs olyan vonzóereje, mint a színháznak, operettnek. Nem látványosak, inkább csendesebb, elmélyültebb, csiszoltabb mondanivalójukkal ragadják meg a közönséget és igazán élvezni, érzékelni csak az tudja. aki maga is megízlelte a társas éneklés örömét. Aki felismeri a nagy mesterek műveiben és az egyszerű népdalokban is a derűt, bánatot, lelkesedést. Aki tudja, hogy leányok, asszonyok, ifjak és férfiak, milyen odaadással mélyednek el a dallamok gyönyörű világában és várják izgalommal az összecsendülő harmóniák szépségét, melyeknek ők maguk az életrehívói. Szebben élik az életet, többet ragadnak meg világunkból, felemelkednek a legnagyobb szellemek: Bach. Beethoven, lászt, Kodály művészetéig, akik részt kérnek e nemes munkából. gonyát termelnek, 33 holdon hibrid kukoricát, 20 holdon magkendert, 30 holdon fűmagot, 4 holdon pedig répadugványt, amiből az 1959-es gazdasági évben 20 hold magot termelnek majd. — Kiszámítottuk — mondja Balika József, a szakcsoport nemrég választott elnöke —, hogy holdankint átlagosan körülbelül 6000 forint jövedelemre számíthatunk. Elmondták azt is, hogy azért alakították ezt a szakcsoportot, mert a másodfokú vetőmagszaporításnak már múltja van a községben. Rokoly István, a szakcsoport egyik tagja például az idén 100 mázsa burgonyát termelt 800 négyszögöl földön, 700 négyszögöl területen pedig 9 mázsa szója termett, ami egy holdra átszámítva közel 10 000 forintos jövedelemnek felel meg. Sülé Lajos egy holdról 340 kiló szarvasheremagot takarított be, s ez közel 6300 forint hasznot jelentett neki... és sorolhatnánk tovább. A SZAKCSOPORT tagjai valamennyien 1—5 hold földdel rendelkező kisparasztok. A tanácstól a szak csoport kapott földet a tartalékterületből, s úgy gondolják, hogy több eredménnyel, nagyobb haszonnal dolgozhatnak így közösen. Ö römmel láttuk, hogy Gyönkör is sokan keresik szórakozásukat a társas éneklésben és rajtuk kívül is sokan voltak kíváncsiak dalosaink felkészültségére. A lelkesítő tapsok magsokszorozták igyekezetüket és úgy érezzük, nem okoztunk csalódást. A műsorunkba illesztett magánszámok előadói is tudásuk legjavát adták. A jövőre nézve is nagy jelentősége lehet találkozásunknak. Tanúi lehettünk igen jó adottságú együttesetek megindulásának, élvezhettük a „Baráti kör" szép, egyáltalán nem kezdőkre valló előadását. Figyelemmel kísérjük további munkátokat és jónak tartanánk legalább éve,nte egyszer közös hangversenyen megmutatni előrehaladásunkat, nem mint vetélytársak, hanem mint kórusmozgalmunk két lelkes képviselője. Bátaszéki Vasutas-kórus tagjai. A magyar foglyok között volt Ko- cor Jani, derék legény, alföldi betyárgyerek, aki szerfelett értette a módját a figurás beszédnek. Nem is kérette magát hanem menten rá- kezdte: — Adjon az Isten pávatollas, árva- esalános, szegfűszeges, széleslapos, tűs kés-bokros, bojtorjános, paszomán- tos, csicsés-csinos, túrósrétes, kacska- ringós, sárgarezes, rézsarkantyús, rummal kevert, cukrosmákos, jó lekváros egészséget: valamint a sárgaagyag ölelő karjaiból kibontakozó kocsikerék szörnyű nyekergésétől felriasztott, lompos juhászkutya bundájában kapaszkodó kullancs kidülledt szemeiből alágördülő könnycseppekben visszatükröződő, halvány hold- sugártól megvilágított rabló lovagvár felvonóhídjából kiálló vasszögek ösz- szetartják annak matériáját és mivolt ját: aképpen tartson össze bennünket a barátság! Erre aztán a jó Cselebi akkorát nyelt, mintha gombóc akadt volna a torkán. Észrevette ,hogy csúffá tették s legyőzték. Gondolt egyet, s azt mondta a betyárnak: — Hej, te aranyszájú gyaur, mondok én neked egyet. Ha ilyen szép, cifra beszéddel megátkozod a hazádat, én mindőtöket hazaengedlek. Kocor Jeni rákacsintott fogolytársára, s azt mondta Cselebinek: — Azt is megtehetem — s nekifo- hászkodott. — Aki áldója van az öregapádnak, szedte-vette teremtette, hogy a fireg egyen meg, a bűr hűjjik rád, hát az Isten verje meg Magyar- országot erős reggeli harmattal! Szerkesztői üzenet „Víg özvegy“ jeligére: Tiszteletre méltó a magabiztossága, amellyel megállapítja, hogy véleménye általában megegyezik a közönség véleményével. Mi még ebben a feltételezett esetben sem értünk egyet önnel. Láng lózsef alakítása a „Víg özvegy’’-ben sok kívánnivalót hagy maga után. A kritikus — hivatásos színészek produkciója esetében — nem vehet figyelembe mellékkörülményeket, hanem csupán a teljesítmény értékét nézi, mint ahogy a vevő sem azt nézi, hogy mennyi munka előzte meg az áru előállítását, hanem csupán annak minőségére kíváncsi. A lapban megjelent kritikával természetesen nem kötelező egyetérteni. — Ez még nem elég! — kiáltotta Cselebi. — Ennél még jobban átkozd meg! — Veszett teremtette, tavalyi pók szője be a szádat, törjön ki a csihori nyavalya, törjön ki a nyakad, gebedj meg, szívemből kívánom, de előbb a hóhér verjen rád százat a mogyorópálcájával. Hát verje meg az a magasságos mennybéli Úristen májusi záporral Magyarországot! — Még ez sem elég! — intett a török. — Még ennél is jobban meg kell átkoznod. Kocor Jani erre vállat vont, s újra rekirúgaszkodott: — A guta üssön meg, az én Krisztusom pofozzon föl, az öreg Isten úgy fisüjjön meg, hogy szálanként tépje kj azt a kontyos, töredezett hajadat, de elébb tegyen a villahaj tóba, s ha már eleget voltál ott fenn, üssön meg a mendörgős ménkű, a fekete fOTe borítson be a gyászba, hamislelkű, fikom teremtette, hunefut gaz ember, eb ura kurta, disznó hátuljára való ördögadta! Hát á kő törje meg a magyar búzáját! Cselebi erre úgy kacagott, hogy még a boltozatos pince is rengett belé. Sarkig tárta a börtönajtót, s harsányan kiáltotta: — Fikom teremtette hunefut eb- fiak, elmehettek! Nem sok idő múlva neki is útilaput kötöttek a talpára, s a félhold örökre eltűnt a. magyar udvarházak tornyairól. Könyvismertetés Q* Gorkij „Mesék Itáliáról" címmel kötete Jelent meg az Európa Kiadónál. Ji B. G. Nyílt levél a gyönki járási művelődési otthon énekkarának (Vége.) Két történet — kétféle öregkor i. Amikor Bán Sándor az októberi sártól lucskosan, a hullóvakolatú, husángfával alátámasztott gerendájú apró kis szobába lépett, a felesége felemelkedett a piszkosszínű dunyha mögül és öregesen remegő, erőtlen hangon kérdezte. — Hoztál-e galyakat, amivel a tegnapi rántottleves maradékot megmelegíthetjük? Bán Sándor nehézkes öreges, fáradt mozdulatokkal az asztalhoz botorkált, felhúzta rongyos, agyonfoltozott nadrágszárát, s amikor észrevette felesége rémült tekintetét, amely véres lábszárára tapadt, elfásult hangon mondta. — Rámuszították a kutyákat, ami- gór pályázni akartam ... Sajnálják azokat a nyomorult, száraz galyakat is. Egész életemet a Mádi Kovács uraság birtokán töltöttem, verejtékemmel öntöztem az egész gerjeni határt és most öregségemre a galyakat is sajnálják tőlem. Csend szakadt a szobára, s aztán kis idő múlva az asszony öreges, panaszos sírása hallatszott. Majd Bán Sándor ingerült szavai töltötték be a hideg, kormosfalú szobát. — Ha lenne isten, nem igaz, hogy tűrné ezt “ nyomorúságot... Mi lesz velünk? Mi lesz velünk, te szent- séges isten? Itt állunk a tél előtt és se tüzelőnk, se ruhánk, se ennivalónk nincsen... Ki törődik velünk, öregekkel? A kutyaharapás okozta sebből lassan, egyenletes időközönként csöppent a vér, s apró piros kis vérminták rajzolódtak a szoba sárgásszürke földjére. Sokáig mozdulatlanul az asztalra borulva ült a festetten deszkaszéken Bán Sándor. Kint esn* kezdett az ólmos eső. Az apró kis ablakok bepárásodtak, s a husáng fákkal alátámasztott roskadozó menyezetről, vízcseppek pottyantak időközönként a dohosszagú szobába. Dél felé járt már az idő, amikor az öregember felemelkedett az asztal mellől. Az arcán megfeszültek az izmok, ősz bajusza alatt idegesen rángatódzott egy ér. Szeméből köny- nyek patakzottak. Fehérarcú, beteg, töpörödött feleség,, felé fordult, s suttogva mondta. — Isten veled... én nem bimm tovább. Isten veled... Én elmegyek, isten veled. Amikor megindult bicegve, botladozva az asszony felemelkedett a földszínű, régen mosott ágyneműk halmazából, vékony, eres kezeit riadtan tárta szét, mint egy öreg, fáradt madár, de hangok nem jöttek ki a torkán, s zúgó fejjel, elerőtlenedve hanyatlott vissza a párnára. Bán Sándor amikor nagynehezen felmászott az alacsony, nádtetős padlásra, még egy utolsó pillantást vetett az Iskola utcára a padlásablakon keresztül. A gerjeni református templom toronyórája felet ütött. — Az öregember elővette fanyelű bugylibicskáját, s levágott egy darabot a ruhaszárítókötélből, aztán ráállt a porostetejű, üres, tulipános ládára, hogy a keresztgerendát elérhesse. A kötél egyik végére hurkot kötött, a másikat pedig a keresztgerendára erősítette. Sokáig kínlódott, mert & 1aQV°s kötél nehezen akart engedelmeskedni erőtlen kezének. Már a nyakára illesztette a kötelet, amikor még egy utolsó, kétségbeesett pillantással az életet jelentő utcára nézett a padláslyukon keresztül, az utca túlsó oldalán apró, rongyokba öltöztetett, maszatos gyerekek játszadoztak a szürke tócsák körül. Elrúgta maga alól a ládát, az egész testén rángás futott végig, úgy érezte, mintha az összes vér az agyára tódult volna, s aztán... aztán rnár semmit sem érzett, csak mozdulatlanul előrebukott fejjel lógott a levegőben, mintha kezét, lábát kegyetlen vad karok kicsavargatták volna. 1937. október 13-án délelőtt történt, fél 12 óra múlott éppen 8 perccel. II. Makovics Ádám bácsi a gerjeni Rákóczi Termelőszövetkezet nyugdíjasa a bőséges vacsora után nagyot nyújtózkodott a melegre fűtött kis szobában és éppen egy „Munkást” szedett elő a nikkelezett cigarettatárcájából, amikor a szomszédasszony, Boris néni, özvegy Sütkeiné dugta be a fejét a lefüggönyözött üvegajtón. — Gyüjjön bejjebb, most nincs itt az asszony — mondta tréfálkodva Adi bácsi a szomszédasszonynak, aki nevetve adta meg a választ a kétértelmű szavakra. — Magától már ugyan nem kell tartani. Maga már csak szavakban legénykedhet. — Ádám bácsi nem tud valahol fa- munkát — kezdte megint a szót Boris néni — a fiamat elküldeném a téli hónapokra fát termelni, mert most ráér, s a fa nagyon kellene. — Nem én. Nem tudok sehol válaszol Ádám bácsi könnyedén és meg gyújt ja a „Munkás”-t, amit eddig a szájacsücskében tartott Aztán a gyufát visszacsúsztatja kávébarna bársony nadrágjának a zsebébe. Megint a szomszédasszony kezdte a kíváncsiságtól sugallva a beszélgetést. — Úgy látom, hogy pár nap óta fejszével jár valahová a szomszéd, úgy látszik, magának akad famunka. Ádám bácsi vár a válasszal, odamegy a fehérre zománcozott asztaltűzhelyhez, fát rak rá, s aztán kinyitja félig az előszoba ajtaját, hogy oda is menjen a konyhai melegből, s csak aztán válaszol. — A termelőszövetkezet területén csonkolgatom a fákat, s a vadhajtásokat irtom. Az elnökkel úgy állapodtam meg, hogy haza is hozhatok téli tüzelőnek mindent. Még osztozni sem kell rajta, — Jól jár maga azzal a termelőszövetkezettel — sóhajt nagyot Boris nőni. — Maga is jól járna, ha a fiát rábeszélné hogy belépjen — mondja Ádám bácsi, s bodor füstfelhőket ereget a szájából. Szó, szót követ. Sofc mindenről beszélnek. Közben megérkezik Rozi néni is, Ádám bácsi felesége. Egyszer csak Ádám bácsi a fejéhez kap, s dühösen kiáltja, miközben a kicsiny vekkerórán pihen a tekintete. — Na, ezt jól megcsináltuk. Elszalasztottuk a nyolcórás híreket. Rzi néni, aki mérges az urára, amiért megzavarta Borcsa nénivel folytatott eszmecseréjét, dühösen mondja. — Neked mióta nyugdíjas lettél, egyetlen gondod a rádió, meg a horgászás és a környezetedről meg is feledkezel... Majd a 10 órás híreket meghallgathatod, ha annyira érdekel a politika. Ádám bácsiról lepattannak a szavak, nem zavartatja magát csak megy a rádióhoz, felkapcsolja, s a hangot alaposan felerősíti, mert kissé nagyot hall a jobbfülére. A rádióból áradó zene betölti a szobát. „ő mások előtt nem hajlong soha Az ő élete nem lesz mostoha!” — énekli egy férfihang., Boris néni is, Rozi néni is elmélyülten hallgatja a szépen áradó dallamokat. A ráncos, öreg arcokon elsimulnak a ráncok, fiatalos fény lobban a fáradt szemekben kint esik a hó, 1957-es év első hó esése. H. T.
