Tolna Megyei Népújság, 1957. április (2. évfolyam, 78-100. szám)
1957-04-04 / 80. szám
k \ 4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1957. ÁPRILIS 4. Buni Gézo : NIKOLÁJ Elbeszélés Én örök életemben kíváncsi ember voltam, gyerekkoromtól kezdve vonzottak a különös, érdekesnek Ígérkező dolgok, s ha kellett, ha nem, odabújtam olyan beszélgetők közé is, akik nem szívesen láttak a társaságukban, azért is, mert gyerek voltam, és hamar eljárt a szám és azért is, mert úgy gondolták, hogy rám nem tartozik az, amit ők beszélnek. Ez a kíváncsiságom nem hagyott el akkor sem, amikor mások alig mertek az utcára lépni, behúzódtak a pincékbe s ott kuksolva várták a pillanatot, amikor nyílik az ajtó és a szovjet katonák belépnek, puskát szegezve rájuk... Nem tudom miért, én nem féltem ezeknek az embereknek a puskájától, s akkor, 1944 telén, december végefelé, amikor nálunk Somogybán messziről ágyúdörgést hozott a szél, én szívesen lábatlankodtam kint az utcán, lestem a sarkokat, hogy mikor tűnik fel egy ismeretlen ember, mert én szerettem volna megvinni a hírt a pincébe, hogy megláttam az első orosz katonát. Olyasmi érzés is volt a szívemben, hogy ezzel majd megijesztem a félőket... Napokig hiába vártam ezt a pillanatot, mert Nagybajomnál megállt a front és a szovjet csapatok a mi községünket se foglalták el hirtelen, hanem vártak valahol kint a községen kívül Egy reggel aztán, amint kint az utcán leskelődtem, valamelyik kapuból olyan szavat kapott el a fülem, hogy valaki látott orosz katonát, s ezek nemsokára majd bejönnek a faluba is ... Szaladtam a pincébe és jelentettem a hírt. Persze nem akartak visszaengedni az utcára, de én kiszöktem. Vártam délig, hiába; kabátomat fehérre fedte a hó, leve beivódott a sapkámba és az olyan nehéz volt, hogy a fejemet majd lehúzta, de nem mentem visz- sza, féltem, hogy nem engednek ki ismét. Lassan esteledett, s én még mindig a kapuban álltam, hóemberpocakot görgettem az utcán, s egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy valaki néz az út túlsó oldaláról. Felkaptam a fejemet, és éppen akkor lépett egy másik ismeretlen ember is ki a szemben levő ház kapuján, s az udvaron végignézve észrevettem, hogy a kert felől többen is jönnek. El akartam szaladni, mert tényleg puska volt ezeknél az embereknél, de amikor szedni kezdtem a lábaimat a mi házunk felé, az a szürkeruhás ember ott az utca másik oldalán kinevetett... Megálltam egy pillanatra ... Rajtam nevet talán? ... Igen, mert rám nézett, s most már ketten voltak és nevettek. Az egyik, aki először állt ott, valamit mondott nekem, de nem értettem, olyan furcsa szavakat mondott, hogy ha nekem utána kellett volna mondanom, kitörött volna a nyelvem... Elhatároztam, hogy nem szaladok el, bebizonyítom neki, hogy bátor vagyok. Úgy látszik, ezt ő is észrevette, mert lassan, óvatosan megindult felém. Vártam, hogy a puskáját rámfogja — ahogy mesélték a nagyok is, hogy háborúban hogyan szokás foglyul ejteni valamit, — de nem fogta rám, hanem leengedte a lába mellé, amikor a közelembe ért és nevetett. Nem tudtam, hogy mit nevet, s most már egy kicsit félni is kezdtem tőle. Arra gondoltam, hogy talán azért nevet, mert most majd ő elvisz engem valahová. Vártam is, hogy hozzám nyúl, felkap és elszalad velem. Kicsit hátrább húzódtam ... Zsebre- tette a kezét, majd kivette és felém nyúlt... Igen, most megfog és elvisz ... De a kezében valamit tartott ... Kenyeret... Nekem az nem kell, gondoltam magamban, az nekünk is van, és én délben húst is ettem kenyér mellé. Neki talán az nincs. Ha akkor lett volna nálam egy darab szalonna, istenbizony adtam volna neki, hogy egye meg ő a kenyérrel, de mivel nem volt, nálam, hát csak a fejemet csóváltam, hogy nem kell a kenyér. Levette a sapkáját, felém nyújtotta és egy hirtelen mozdulattal lekapta az enyémet a fejemről és az övét tette a helyére, az enyémet meg az ő fejére tette. Megláttam, hogy szőke a haja és olyan hullámos volt, mint édesanyámé. „Nem lehet ez rossz ember” — gondoltam, mert akinek olyan göndör a haja, mint az én édesanyámé, amivel én ját szani szoktam, ha odahajolt hozzám, az nem lehet rossz... A sapka jó meleg volt, s annyira belefeledkeztem, hogy észre se vettem, mit csinál, csak akkor kezdtem rúgkapá- lózni, amikor már az ölében tartott és nevetett nagyon és vitt be az udvarba, közben azt mondogatta, hogy mama-papa. Az „a” betűt nagyon furcsán mondta, s ez tetszett nekem ... Annyira tetszett, hogy megmutattam neki, hogy hol van a pince ,ahol a család meg néhány szomszéd elbújt. Engem levitt a pincébe, s az öléből akkor se tett le, amikor a pincében levők felálltak és a fejük fölé tartották a kezüket a falhoz lapulva. Nekem ez is tetszett, s úgy éreztem, hogy én kivétel vagyok, mert velem nem tartatta fel a kezemet. De nem sokáig örülhettem, mert letett és kezdte magyarázni, hogy mindenki vegye le a kezét és jöjjenek fel a pincéből, mert ott „zima” van. Ezt a szót megjegyeztem, mert a szomszéd község Zimány volt, s nagyon hasonlított hozzá. Később aztán Nyikolájjal — mert az volt a neve — mindenki kibékült, feljött hozzánk a konyhába és sokat beszélt, amiből mi nem értettünk egy szót sem. Nekem már este, amikor sötét volt és lámpát gyújtottunk, adott egy szelet csokoládét, édesapámat cigarettával kínálta, s amikor az csak egyet vett az ő hosz- szú cigarettájából, egy marokkal az ölébe tett. Édesapám pedig sodort egyet újságpapírba, amilyent ő szokott szívni, s azt adta neki. Elszívta. Velünk volt egész éjjel, csak néha ment ki az utcára, át a szomszédokhoz, ahol a többi katona volt, s másnap már annyira összebarátkoztunk, hogy az ölében is ültem, ha adott egy szelet csokoládét... Aztán autók jöttek, sok autó, s engem beültetett az egyikbe a kormány mellé és beindította a motort, megnyomhattam egy gombot és dudált az autó, csavargathattam, piszkálhattam mindent, felgyújthattam a villanyt, ami rózsaszínűre festette előttünk a havat ... Egy reggel kicsit szomorúan jött be Nikoláj. Magyarázta, hogy el kell menni, de majd visszajön. Mondta, hogy Nagybajomnál dörögnek az ágyúk — oda is hallatszott — s majd csak akkor jön vissza, ha ott minden csendes lesz. S amikor menni készült, sokáig állt az ajtóban, a sapkáját forgatta a kezében, simogatta a bundáját, s egy hirtelen mozdulattal levette róla a csillagot és nekem adta... Én rég szerettem volna már tőle ezt elkérni, de nem mertem és most nagyon boldog voltam ,hogy kérés nélkül is ideadta. Csokoládéja nem volt, azt nem adott, csak megszorította a kezemet keményen, mint a férfiak szoktak egymással kezet fogni, s én azt gondoltam, hogy már engem is komoly férfinak tart. Este sokáig nem feküdtem le, kicsit se voltam álmos, mert Nikoláj még nem jött vissza, s a csendben hallani lehetett az ágyúk tompa, mély dörgését... Nem jött egész éjjel, s még másnap hajnalban sem, pedig az ágyúk már elhallgattak, csak néha lehetett egy-egy morajlást hallani, de messzebbről. Dél felé járt már az idő, amikor autó állt meg az utcában, katonák ugráltak le róla s én azt hittem, hogy Nikoláj is jön, biztos, hoz nekem csokoládét. Odaszaladtam, de nem láttam közöttük ... Valaki félre tolt az útból és hárman megfogtak valakit, hogy levegyék. ). Nagyon féltem, nem tudtam, hogy ki lehet az, és mi baja történt. S amikor levették és letették a földre, odahajoltam és az arcáról elhúztam a köpenyét ..Nikoláj volt. Vártam, hogy megszólít, hogy nevet hozzám, de arca mozdulatlan volt, a haja ... a haja véres volt és a homlokán fekete lyuk sötétlett... Szegény Nikoláj ... Csak akkor jutott eszembe, hogy elfelejtettem neki megköszönni a csokoládét. Ne feledjük a múltat Üton-útfélen hallja az ember, hogy „Hja, kérem, most nem olyan világ van ám, mint azelőtt...“ „Talán sohasem lesz olyan jó az embernek, mint régen." S amikor hallja, elgondolkozik, hogy valóban olyan jó volt-e a múltban és ahhoz viszonyítva romlott-e az élet színvonal. Egy szűk rétegnek feltétlenül romlott az életszinvonala. A volt grófok, tőkések, például ma nem azzal foglalkoznak, hogy elköltsék birtokaik, gyáraik bőséges jövedelmét, hanem dolgoznak, mivel nekik is meg kell élniök. Akik a múltrendszer gazdái voltak, azoknak nem olyan rózsás az életük a régihez viszonyítva, és semmi különös nincs abban, hogy ők sóvárogva beszélnek a múltról. Dehát emiatt nem fáj a mi fejünk, emiatt nyugodtan tudunk aludni, mert nekik sem fájt a fejük azelőtt a mi sorsunk miatt és Ők is nyugodtan tudtak aludni... Minket a széles néprétegnek, a munkásoknak, parasztoknak a sorsa érdekel, mert hiszen Övéké az ország, ők az állam tartópillérei. És az ő életkörülményeik feltétlenül javultak. Jóllehet nem olyan mértékben, mint ahogyan arra meglett volna a módunk, ha gazdaságpolitikánkban nincs annyi hiba. De, ha javulás van, az kétségtelen és méghozzá nem is ákármilyen javulás. Ezt pedig nem is csak a kereskedelmi szervek adatai és az egyéb téren készült statisztika mutatja, hanem mindenekelőtt a való élet, amit bárki megláthat, s amit senki sem tud letagadni. Kicsit legyünk önkritikusok és nézzünk körül egy faluban. Az igaz, hogy beadás volt sok éven keresztül és ez nagy megterhelést jelentett a parasztságnak, de még ennek ellenére is jobban éltek, mint a múltban. Csak emlékezni kell. Emlékezni azokra a 10—15 évvel ezelőtti időkre, amikor egy közepes faluban volt néhány deszkából összetákolt és valamilyen festékkel befestett bölcső és abban nevel kedett fel az egész falu legifjabb nemzedéke. Egy-egy ilyen kis bölcső házról-házra járt, amikor az egyik csecsemő kinőtt belőle, kölcsönadták a másik újszülöttnek. Arra nem tellett, hogy minden gyermeknek külön deszkabölcsőt készítsenek, mert ez már luxus lett volna. Ebben a bölcsőben volt egy búzászsák, amelyet megtömtek szalmával s ez volt a „matrac“. Végig kell járni a falvakat és össze kell írni, hogy még hány ilyen bölcső van forgalomban. Könnyen Össze lehet írni, mert talán már egyet sem lehetne belőlük találni a forgalomban. Ezeket a deszkatákolmányokat kiszorította a modern babakocsi, amelynek az ára jó- néhányszáz forint. Mit mutat ez? Nyilván nem azt, hogy olyan túl rosszul élnek a parasztok, mert ak kor ilyenre nem telne. Érdemes arra is visszaemlékezni, hogy azelőtt mit ettek az emberek és most milyen ételek kerülnek az asztalra. A falusi emberek többsége azelőtt is vágott disznót, de annak egy jelentős része mindig a piacra került. Rá volt kényszerítve erre. Most sokkal több disznót vágnak le faluhelyen, mint azelőtt, ritka hely, ahol csak egyet vágnak és a húst maga a család fogyasztja el. Valamikor luxusnak számított az is, hogy az asszony tojással gyúrta a tésztát hétköznap, pedig bőven tojtak a tyúkok, mert azt inkább elvitték a boltba és eladták. Kellett a pénz s ahhoz csak úgy tudtak hozzájutni, ha a szájuktól megvonták a falatot. Erre nagyon sokan már nem is emlékeznek. ■* Ha a lány megnőtt és közeledett a férjhezmenés ideje, a stafirun- got nem a boltban vásárolták meg, mint most, mert hát ahhoz pénz kellett volna s elég volt az esküvői ruhát stb. kifizetni. Fontak, kötöttek, horgoltak, a kendert, gyapjút, saját maguk dolgozták fel, mert így nem kellett érte fizetni. A nők, férfiak alsóneműje, a törülközők és különböző holmik, mind kenderből készültek. Ma, az ily^n dolgok már majdnem csak hagyományként élnek, ma már telik arra. hogy a boltban vásárolják meg mindezen holmikat. Azelőtt egy-egy rádió vagy kerékpár újság volt a faluban, ha megjelent egy motorkerékpár, kiszaladt mindenki az utcára megcsodálni. Ma pedig ezekből a holmikból nem tudnak annyit szállíKülönvélemény a könnyű műfaj védelmében Az elismerés hangján kell kezdeni: a szekszárdi színjátszók valóban jobb ügyhöz méltó buzgalommal hozták színre Huszka operettjét, a Mária főhadnagyot. Az ötletes rendezés, a parádés kiállítás, az egyes színészi kvalitása igazi színházi es_ tét varázsol: legfeljebb pillanatokra érezzük, hogy műkedvelőkről van szó. Ha a siker csak a gördülékeny előadásnak szólna megértenénk, — azonban elsősorban az operett vonzi az állítólagos „könnyű műfaj”, a ro mantikits mese és a szép muzsika. Mária főhadnagy rajongói legalább is így vélekednek. Számomra mégis ez a „könnyű műfaj” a legnehezebben elviselhető. Lehet, hogy elfogult vagyok, mert Huszka zenéjét legfeljebb nem tartom fültépőnek, de szépnek sem érzem. S lehet, hogy a témával szemben is elfogult vagyok: a szabadság, harcban két ősöm is részivé tt, az egyik Budavár visszafoglalásánál jeleskedett s tette emlékezetessé a nevét, a másik magas állami tisztséget töltött be. Ha eszembejutnak, soha nem úgy gondolok rájuk, ahogyan itt láttam őket viszont. Mert Budát nem férfiruhába öltözött bakfisok foglalták vissza s öregedő államférfiak nem vallottak dalolva szerelmet a csatározások tüzében. Ez a „könnyű műfaj” valószínűleg azért a legnehezebben elviselhető, mert hazug. Mert a lefokozott kato_ natisztek nem nótázva adják át a kardjukat, mert egy főhadnagy a bálban mégsem lehet egyszerre nő és férfi. Folytathatnánk, de talán ennyi is elég. Minden művészet rossz, amely kívül áll az életen, amely hangulatilag sem képes a valóságot kelteni. Igaz, Karinthy kabarétréfáinak hősei sem valóságosak, szóról szóra vett értelemben. De valamennyit elhisszük s ebben az esetben ez a fontos. S valószínű_ leg ez a művészet titka is: elhisz- szük-e az író kitalált világát, találunk-e benne helyet magunknak? S itt már nincs különbség könnyű és könnyű műfaj között, itt már csak jó és rossz-műfaj van. Ahogy egy karikatúra is lehet kitűnő és egy rop pant freskó is lehet vacak. Az emberek természetesen nem bújnak örökké filozófusokat s nem töprengenek szünet nélkül a lét és nemlét kérdésein. De a szórakozásnak miért kell szükségszerűen hazugságot és alantas szórakozást is jelentenie? Miért csak olyan silány, zeneietlen táncmuzsikára lehet táncolni, amilyeneket órabérre gyárta. nak pesti tánczene KTSZ-ek? Es általában, a könnyű műfajnak miért kell súlytalannak lennie? Örök. titok. A Hamlet például nem „köny- nyü\ igaz, hogy nevetni sem lehet rajta, de művészet. Aristophanes komédiáin viszont lehet nevetni és mégsem „könnyűek”, mert művésziek. Sokan azt mondják, hogy a kö. zönséget „nevelni” kellene. A világért sem kell nevelni. Minden embernek — hiszem és vallom — természettől fogva jó ízlése van. De az ég szerelmére, az éhes ember azt eszi meg, amit eléje tesznek! Szerel, mes ipari tanulóktól mégsem lehet azt kívánni, hogy a Walkürt fütyö- résszék, jobb hijján hát kénytelenek beérni Gommermann úr és társai fültépő szerzeményeivel. S a sióagárdiak vagy a mórágyiak igazán nem válogathatnak, hogy a Bánk bánt nézik-e meg, vagy a Mária főhadnagyot. A szekszárdi színjátszókat persze nem lehet megróni; a nívótlanságot nem ők kezdték, ök nem csináltak mást és főleg nem csinálnak rosz- szabbat, mint amit például naponta nyolc-tíz órán át hallanak a rádióból. Inkább dicséretet érdemel ez a becsvágy, amellyel a porból aranyat igyekeznek kiszitálni. De épp ez a nemes ambíció és szakértelem, játékkedv és tehetség ösztönözze őket a jobbra. Mert a jó is kasszasiker, ha jól adják. S a „könnyű műfaj” is csak olyan esetekben giccs, mint a Mária főhadnagy. CSÁNYI LÁSZLÓ VASÁRNAPI ebéd GALAMBBECSINÁLT LEVES Hozzávalók: 2 gyenge fiatal galamb, 2 dkg zsír, 15 dkg leveszöldség, 2 dkg liszt, fél citrom leve, 1 tojás sárgája. A megtisztított galambokat négybe vágjuk, 2 dkg zsíron gyengén megsózva fedő alatt félpuhára pároljuk. Közben hozzáadjuk a leveszöldséget tani a falvaikba, amennyi napok alatt el ne fogyna. Nyilvánvalóan ez sem a szegénységre vall. Mindezek apró, alig észrevehető dolgok, de megadják a választ arra a kérdésre, hogy mikor volt jobb, most, vagy a múltban. S ez természetes is, hiszen az embereknek örök vágyuk, hogy mindig kényelmesebben, jobban éljenek. Senki sem neheztel ezért a javulásért, változásért és amikor erről beszélünk, nem azért teszi senki sem, hogy mindezt a parasztság szemére vesse, hanem csupán azért, hogy a megváltozott életkörülmények kö zött ne feledjük el a múltat sem, mert aki ezt elfelejti, az nem tudja értékelni a jelent. da—ne Könyvismertetés (sárgarépa, petrezselyemgyökér, egy kis zeller), zsírjára pirítjuk és egy ka nál liszttel lehintjük. Utána vízzel felengedjük és a húst puhára főzzük. Tűzről levéve, egy fél citrom levével savanyítjuk és hozzákeverjük 1 tojás sárgáját. Citromkarikákkal tálaljuk. HÚSSAL RAKOTT BURGONYA A húst megdaráljuk és 5 dkg hagymás zsíron megpároljuk, zsírjára sütjük. A főtt burgonyát karikákra vágjuk. A tejfölt a fehérmártással összekeverjük (fehérmártás a rakottbur, gonya leírása szerint). A burgonyát bezsírozott tűzálló tálban összerakjuk, felváltva a hússal és a tejfölös mártással. Tetején burgonya van, mártással leöntve. Tejfölös fehérmártás helyett, híg paradicsommártással is készithetjük, 10 percre sütőbe tesszük. HABTEKERCS Hozzávalók: 8—10 darabhoz: 10 dkg vaj, vagy margarin és 10 dkg lisztből készült vajastésztá. Töltelék: 2 dl tejszínből felvert hab 5 dkg cukor. A vajastésztát 2 mm vékonyságúra kinyújtjuk, úgyhogy a tészta egyik oldala 60 cm széles legyen. Most 2 cm széles és 60 cm hosszú csíkokra vágjuk és habtekercs formára felcsavarjuk, úgyhogy a csikók fél cm szélesen fedjék egymást. Úgy helyezzük a sütő lemezre, hogy a végek alulra kerüljenek. Egész tojással megkenjük, a széleket elkerülve, és forró sütőben sütjük. Még melegen .óvatosan lehúzzuk a formákról, úgyhogy tenyerünkkel átfogjuk a tekercset és másik ke zünkkel a formát gyengén megcsavarjuk és a tésztából kihúzzuk. Ha kihűltek a tekercsek, tejszínhabbal — nyomózsák segítségével — megtöltjük mindkét nyílását. A tejszínhabot tojáshabbai is helyettesíthetjük. A habtekercshez való formát, fémcsöveket, háztartási edényboltban készen kaphatunk, de házilag is készíthetünk. Elhasznált seprőnyeleket 18 cm darabokra fűrészeljük, jól megsú_ roljuk, kilúgozzuk és hosszú időn át használhatjuk.
