Tolna Megyei Népújság, 1957. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1957-02-03 / 29. szám
1951. FEBRUÁR 3. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG S MEGJEGYZÉS A kétfejű sárkány Ennek a szörnynek öttel kevesebb feje van. mint mesebeli kollégájának, de sokkal veszélyesebb. A gyerekek egy-két év alatt kinövik a félelmet, amit a sárkányokkal ijesztgető szülők ültettek beléjük, mikor nem akartak levest enni, vagy délután lefeküdni. A kétfejű sárkánytól azonban mindmáig nem sikerült megszabadulnia a felnőtt társadalomnak. Sajnos, még mindig téma a bürokrácia. ' Igaz, egyik fejét sikerült levágni, a mértéktelenül felduzzasztott apparátust csökkentették, az íróasztalok erdejét megritkították. De a szörnyeteg megmaradt fejével továbbra is él, virul, a bürokrácia másik fele, a rengeteg papírmunka. akták, jelentések, másolatok, kimutatások megmaradtak. Nem akarok a levegőbe beszélni, tessék, itt a példa: ' Megyénk egyik tejfeldolgozó üzemében eddig öten végezték el az adminisztrációs munkát, jelenleg csak hárman csinálják, de ugyanazt. Szálai Ferenc tejelszámoló volt, most tejelszámoló és anyagkezelő. Lechner Vendel edényzet- nyilvántartó és számlázó volt, most edényzetnyilvántartó, számlázó, pénztáros és bérelszámoló. Csömör Lászlóné eddig termelési adminisztrátor volt, most termelési adminisztrátor, SZTK-ügyek kezelője, munkakönyvnyilvántartó és a be- f gyűjtők bérelszámolója. Egyedül a bérelszámolás különféle formákban öt helyen van meg, plusz a személyi kartonokon. Hát ez a sárkány másik feje, amitől még nem szabadultunk meg. A körmölés, a jobbra-balra jelentgetés, a papír- gyártásnak ez a formája még megmaradt. Az eddigi bürokráciaellenes harc, az apparátus csökkentése kétségtelenül nagy megtakarítást jelent, de mi egyéb haszna van? Az ügyintézés csak kismértékben gyorsult, mert az íróasztalok megszüntetése mellett egy kérvénynek, vagy javaslatnak, ugyanazt az akta-labirintust kell végigbolyongania, mint eddig. Vagy nézzük ennek egy másik oldalát. Akik elkerülték a racionalizálást, ezt a fájdalmas szükségszerűséget, azok örülnek, hogy a helyükön maradhattak, de ugyanakkor elégedetlenek is, mert az esetek többségében az elbocsátottak munkáját is ők végzik — ugyanannyi fizetésért, mint korábban. Ennek a félmegoldásnak hátrányos oldalaival mindenfelé napról napra találkozhat bárki és tapasztalhatja, hogy az emberek várnak. Várják a bürokrácia „másik felének” megszüntetését is, de ezek az intézkedések késlekednek és egyre inkább előtérbe kerül egy újabb kérdés, amitől félni lehet: A munka megkönnyítésére szép lassan és észrevétlenül a vállalatok, intézmények felvesznek-e majd újra adminisztrációs hivatali munkaerőt? Nem nő ki majd újra a sárkány másik feje? Kispipa Bocsássauak meg a Béke-étterem dolgozói ezért a félre nem érthető címért, de a Béke-étteremnek, illetve a Kispipá- nak híre van, méghozzá eléggé rossz híre. Mikor nyáron a Sörkertbe úgy záróra előtt nem valami szalonképes vendégek kezdenek szállingózni, homlokra tolt sapkával, merész tengerészléptekkel és olyan ricsajjal, hogy az ember ijedten összerezzen, a jól tájékozottak gyakran elmormogják a mindent megmagyarázó szavakat: „Ereszt a pipa“. Ezek után az már természetes, hogy aki jól akar szórakozni, vagy egy-két fröccs mellett nyugodt estét akar valahol eltölteni, szívesebben választ más helyet. Nemcsak a finnyás emberek, de így van nak ezzel nagyon sokan. Mindez azért érdekes, mert mostanában sokat lehet hallani a vállalati átszervezésekről, s arról, hogy a vendéglátó- iparnál is vannak ilyen egészséges törekvések. Egyszerűsítés, olcsóság és nem utolsósorban nívóratörekvés jellemzi ezeket az átalakításokat. Itt került porondra a Béke-étterem, amely sajnos, megmaradt Kispipának. “ Jópipa" Gyökeres átalakulásra lenne itt szükség, de hogyan? Rövidesen ennek a módját is megtalálták. Legújabban egy- re-másra alakulnak a kisvendéglők, amelyek sokkal jobban megállják a helyüket a szabvány italboltoknál. Legyen hát a Béke is csendes kisvendéglő, ahol cigányzene szól, a piszkos falak helyett frissen meszelt teremben, szépen leterített asztalok mellett nemcsak tökrészegre lehet berúgni, hanem szórakozni is lehet. Annyi biztos, hogy jó lenne a vészes hírű „Pipát“ ilyennek látni. Alkalmas ember is van már hozzá. Hídvégi Jánosra vár a feladat, hogy vezesse az új kisvendéglőt, amely szakít kellemetlen hagyományaival. Hídvégi tapasztalt szakember, a Belkereskedelem Kiváló Dolgozója, aki már Bátaszéken is megmutatta, mit tud. Jól ismerik nemcsak vendéglátó berkekben, hanem a városban is. A közönség minél előbb szeretné már látni, hogy Hídvégi János keze alatt mint válik a Pipából kellemes hangulatú kiskocsma. HIVATALI TITOK Ki volt itt, ki járt itt?... Hivatali titok! — Az Isten mentsen meg attól, hogy netán valaki elszólja magát: „Kardos Tivadarnak hívnak, mérnök vagyok, mert akkor nekem régen rossz” — elmélkedett a minap Rózsa József, a szekszárdi munka- közvetítő iroda vezetője. — De kérem... — próbáltam választ kapni a napjainkban oly sokszor elhangzó miértre. — Csak semmi erőszakoskodás kérem. A parancs az parancs. .. En voltam katona, tudom, hogy ■ . ■ Szóval a parancs, ha nagyon erőlteti az ember, még meg is szaporodik, — bújt ki a válaszadás elől Rózsa József. Nem okvetetlenkedtem ezek után tovább azzal az annyira tolakodó miért-tel, mert láttam, hogy nincs értelme. Inkább tollat ragadtam és megírtam, hogy városunkban, Szék- szárdon, milyen szigorú a titoktartás, milyen szolgálatkészek a hivatalnokok. Történt bizony ez év januárjában. A megyei tanács munkaerőgazdálkodási osztály vezetője, Földesné, kiadta az utasítást a városi munkaerőközvetítő iroda vezetőjének, mely úgy szólt, hogy egyetlen munkát kereső egyén nevét sem szabad felírni, csak a megdátumozott füzetbe —. hogy Rózsa József szavaival éljek — egy strigulát szabad húzni. (Ez a magyar nyelvben egy függőleges vonalat jelent.) Rózsa teljesítette az utasítást. így történt meg, hogy nincs megmondhatója, mi a neve annak a mérnöknek, aki az elmúlt héten munkát keresett. Mikor jelentkezeti, Rózsa József közölte vele, hogy jelenleg nincs ilyen munkalehetőség, eközben persze csinált egy strigulát. Es mit ad Isten ... Másnap a bonyhádi járási tanács éppen olyan mérnököt keresett, mint az az idősebb ember, aki a szekszárdi munkaközvetítő irodánál jelentkezett. Mit tett ekkor Rózsa József, a munkaközvetítő iroda vezetője? Megállapította, hogy annak a szóbanforgó mérnöknek nincs szerencséje. Hogy rajta kívül hányán járnak, illetve járhatnak így? — annak csak az Isten a megmondhatója. De emiatt Földesnének biztosan nem fáj a feje. Neki van munkája, biztos állása. Es mivel tudják róla, hogy kitűnő elvi irányító, őt egyáltalán nem fenyegeti az a veszély, hogy kopogtatnia kell egyik, vagy másik munkaeröközvetitő iroda ajtaján. Remélem, minden olvasó tudja, miről van szó. Aki előtt pedig még ennek ellenére is rejtély maradt, hogy mire jó az ilyen elvi irányítás, az nyugtassa meg magát azzal: elvégre van a világon hivatali titok is. Pesti Erzsébet HUMOR FELTALÁLTA MAGÁT — Vegye tudomásul, hogy senki sem nélkülözhetetlen, ön sem, el van bocsájtva. ön már itt csak levegő... — Ugyan vezető kartárs, levegő nélkül igazán nem lehet megélni. * KÉT CÉDULA A méltóságos asszony Párizsba ké_ szült. A nagy vagyont érő ékszereit egy kazettába zárta, a kazettát ruhaszekrényében rejtette el, s a bizton, ság kedvéért egy cédulát is elhelyezett a kazettában. A cédulára ezt írta: * „Ezek az ékszerek nem valódiak, hanem csak helyettesítik a valódiakat, amelyeket bonkomban őriznek.” Amikor visszaérkezett Párizsból, kétségbeesetten állapította meg, hogy teljesen kirabolták. Az üres kazettában cédulát talált, amelyen ez állt: „Én nem vagyok valódi betörő< hanem csak helyettesítem a valódit aki a dutyiban van.” * REMÉNYSÉG — Mondja Mancika, hisz ön a szerelemben első látásra? — Nem. — Nem baj, kérem, holnap újra látjuk egymást. ^ I m ßke/uHm A kis disszidensek A kis tízéves gyerekek nagy előszeretettel lopják el huncutságból a nagypapa szemüvegét, azt felrakják és akkor azt gondolják magukról, hogy ők is nagypapák. Az is kedvenc szórakozásuk, hogy felülnek egy lócára és akkor meg egyenest mozdony- vezetőnek képzelik magukat. Persze tudott dolog, hogy egy szemüveg nem jelent nagypapaságot, egy lóca pedig nem jelent mozdonyvezetőséget, és erre kezd rájönni ez a 10—Iá éves ifjú nemzedék is. A mai fiatalok már nem ilyen játékszerekkel játszanak, mert úgy vélik, hogy ezzel még nem kerülnek a felnőttek sorába. Ennél sokkal komolyabb dolgokat másolnak a felnőttektől, ök is disszidálnak. A nagypapától, vagy a nagybácsitól izgalmas kalandokat hallanak. Mindenki ismeri azt a falusi szokást, amikor este összeül a család, a szomszédok és a nagypapa Amerikáról mesél: „Amikor én még három hétig utaztam az óceánon. .. “ A hallgatóság körében természetesen ott van a család apraja is, rendszerint beleülnek a fásládába, ujjúkat a szájukba dugják, vagy a körmüket rágják, néha visszaszippantják orrukban az aznapi megfázás „jeleit“ és így hallgatják a kalandokat. Ki gondolná, hogy egynémelyik nebulónak ilyenkor azon jár az esze, hogy hogyan tudna ő is eljutni külföldre, hogy aztán visszatérve, ő is ugyanígy mesélhessen a téli estéken. Eddig még nem is volna túl nagy baj a dologgal, de ezek közül a nebulók közül aztán sokan el is indulnak — külföldi túrára, természetesen útlevél és hasonló kellék nélkül. Manapság ott van a nagypapa meséi mellett a másik nagy „biztató“, a felnőttek disszidálása. Hát ha nekik lehet (mármint a felnőtteknek), miért ne lehetne nekik is. Három ilyen nebuló kártyázik a szekszárdi rendőrségen, várják a „csatlakozást“, hogy tovább utazhassanak __A három közül kettő sióf oki: Tóninger József és Klauzai Miklós. Mindketten 13 évesek. A harmadik egy pincehelyi „világutazó“, ö a legidősebb, 15 éves. Nem csak hogy ő a legidősebb, hanem neki van' a legnagyobb múltja is a kalandozás terén, vagyis ő jutott el legmesszebb a „nagyvilágba“. Eljutott egészen — Bátaszékig és egészen más útvonalon halad hazafelé, hogy „minél többet lásson, minél többet tapasztaljon“. Nevüket is alig merik megmondani, bátortalanok, lesütik a fejüket és pajkosan lóbálják a lábukat (érdemes megjegyezni, hogy ha rendesen felülnek a székre, a lábuk nem ér le a padlóig). A „tapasztalt öregek“ jóindulatával figyelmeztetjük őket, hogy a nagyvilági úthoz nem illik az ilyen viselkedés, mert hát ha mondjuk Johannesburgban a szálloda portása megkérdezi, hogy „Mister, szabad a nevét? ... Milyen szobát óhajt? Melyik színésznőt parancsolja meghívni rezidenciájába esti teára és tangóra“ — akkor bizony bátran, nagystílűén kell válaszolni, „ki kell mutatni“, hogy a portás nem akárkivel áll szemben, hanem mondjuk Misten Tóninger József magyar származású világutazóval és oda kell nyomni a markába egy csomó számolatlan aprópénzt, „baksis“ fejében. Az életkort természetesen nem kell megmondani, egy afrikai portásnak semmi köze sincs az európaiak életkorához Jóska erre mégjobban lesüti a szemét és még jobban hintáztatja a lábát, talán már komolyan is venné az egész dolgot, de a pénz hallatára elneveti magát: — Hja, de nincs ám pénzem, ötven forintom volt, az meg már elfogyott. — Hát miért nem kértél legalább néhány ezrest apukától? Az ilyen nagy úthoz pénz is kell. — Mert akkor megtudták volna, hogy disszidálni akarok és nem engednek el. Ez az indok természetesen elfogadható. Csak most már azt szeretnénk megtudni, hogy tulajdonképpen hogyan is történt az egész dolog. — Hát összebeszéltünk és felültünk a buszra. Kiderül az is, hogy útravalónak nem holmi játékszereket, felhúzható autót, csúzlit és labdát pakoltak az aktatáskába, hanem ennél sokkal komolyabb disszidálási kellékeket: szalonnát, kolbászt és kenyeret. (Persze egy igazi világutazó bankjegyekkel, dollárokkal rakja meg a zsebét, útitáskájába pedig vadonat új alsóneműket, szivarújdonságokat stb. rak.) „Meglepő“ volt az is, hogy menyasszonyt egyik sem vitt magával — pedig egy igazi disszidáló jövendőbeli élettársát is magával viszi és egyúttal megtartják a nászutat. Persze az is lehet, hogy „csak“ azért mentek menyasszony nélkül, mert nincs útlevél. Arra is gondoltunk, hogy azért álltak el a „menyasszonyokkal“ való társasutazástól, mert még nem ismerősök megfelelően külföldön, talán még Magyarországon sem, és hát ilyen körülmények között csak baj volna a „fiatalasz- szonnyal“, de aztán „megvigasztalt“ a pincehelyi Kardos Peti: — Mit gondolnak maguk, talán én eltévedtem volna? Azt gondolják, hogy nem tettem meg a szükséges előkészületeket? — mondja végtelen „emberies“ komolysággal és ezzel előhúz a zsebéből egy papírköteget. Szétbontja. Mit tesz isten! — térképeket rak elénk. Persze azonnal felismertük, hogy a térképek a Kincses Kalendáriumból valók. (így aztán elálltunk attól a hátsó, ki nem mondott gondolattól is, hogy talán valamelyik nyugati kémiroda tagjaival állunk szembe és hát fokozni kell az „éberséget“.) Annyi azonban bizonyos, hogy valahol hiba csúszott e világkörútra indulók számításaiba, mert most nem valamelyik óceánjáró gőzös bárszobájában ülnek kellemes dzsessz-zenét hallgatva, pezsgőt fogyasztva, hanem itt a rendőrség szobájában, egy közönséges széken és már kezdi az „urakat“ bosszantani, hogy az újságíró mindenre kíváncsi. Kardos Peti azt mondja: — Eddigre már régen túljárnék a határon, ha nem késik az a büdös sárbogárdi vonat és Bátaszéken elérem a bajai csatlakozást. De csak reggel utazhatam volna tovább és — jött a razzia. — Ezzel bánatosan lehajtja a fejét, megigazítja a nadrágjáról félig lelógó foltot és visszaszippantja az éjszakai megbízás „eredményét“. (En világéletemben elegánsabb „embereknek“ képzeltem a világutazókat ...) A Jóskánál és a Miklósnál másutt csúszott el a számítás. Elindultak Siófokról — mit sem sejtve —, Szekszárdon pedig alig szálltak le az autóbuszról, — szavaik szerint — „két rendőrbácsi behozott ide bennünket“. Érdeklődtünk még afelől is, hogy miért akartak disszidálni, valami nézeteltérésük volt talán a kommunistákkal, vagy miért? — Nem volt különösebb bajom velük — meséli az egyik 13 éves. — Nekem jó volt ebben a rendszerben is a múlt rendszerben is. Nem voltak különösebb gondjaim. El is hisszük neki. Különösen a múlt rendszerben lehetett jó sora, amikor még a cucli süveget is úgy emelték a szájába. Csak akkor lehetett nagyon „rendszerellenes“, amikor a pelenkát nem cserélték ki időben alatta ... Jelenleg pedig akkor, ha a szófogadatlanságáért kapott egy „békebeli“ pofont az apukájától... Még egy tanácsot adunk nekik, mielőtt hazaszállítanák őket, hogy ha legközelebb világjáró körútra indulnak, legalább a helyi rendőrőrsön kérjenek egy „megbízólevelet“, vagy valami „dokumentumot“, amivel igazolhatják „magyar állampolgárságukat“, mert külföldön hátha letartóztatják őket, mint határon átcsempészett diverzánsokat.. . Nekik mint „meglett embereknek“, ilyenre igazán kell gondolniok . .. Boda Ferenc Egysser voltam nálatok mondhatná egynéhány látogatója a városi kultúrháznak, pedig az ágy se szakadt le, csak éppen egy-két szög és szálka bökte meg ennek az egynéhány embernek az alsóbbik fe. lét... Én nem vagyok jó humorista és azt a rossz tulajdonságot viselem magamon, hogyha viccet akarok mondani, akkor előbb elmondom a végét. Az viszont jó tulajdonságom, hogy nem várom a neve- tésti tudva, hogy úgy is hiába. A jelen esetben is a végénél kezd em, azzal amit néhány ember mondott, amikor kijött a kultúrház nagytermének ajtaján és csak a tükörben látható felét vakargatva, ezt suttogta vissza a mögötte becsapódó ajtónak'- Egyszer voltam nálatok, többet nem tudtok rászedni, hogy eljöjjek, mert a széke ek kiszakította a nadrágomat. Vetessetek a várossal jobb székekett legalább felcsapódó támlásszékeket, majd akkor eljövök. De addig nem ... így mondja egy prózai ember, s közben egy-két le nem írt félmondatot is elmorzsol a fogai között megemlí ve benne a kultúrház vezetőinek legtávolabbi rokonságának testrészeit is. De volt ott egy ifjú kihúzott derékkal lépdelő, életében először szerelmes fiatalember is. rk. ábrándozva lépegetett ki a nagyteremből „legnagyobb” szerelme oldalán, s közben így tolultak a csengőrímű sorok gondolatának mezejére: A hold ott a csillagok alatt, ontotta fényét a földre szétt megöleltelek volna kedves hidd el, de pimaszul reccsent, s bökött a szék. így gondolkozott ő, de különösen nem haragudott a székekre, csak annyit fogadott megt hogyha csákó- lózni akar, akkor nem jön el a kul- túrházba. És mivel, hogy ő mindig akar, tehát elkerüli a kultúrházat, amilyen messze csak tudja ... Egy nótáskedvű atyafi kicsit később lib_ bent ki az ajtón, mert, bár érezte a szék hatását, mégis elszundított egy kicsit az előadás alatt, még álmodott is egyet a. borról, de az aztán olyan üvegben volt, amiből soha nem fogyott ki. Amikor kilépett, így kezdte: Itt hagyom a széketeket mind örökre rendezhettek már akármit: nem jövök be. Csillagok hulltak az este, hogy a szög a combom bökte: ne hívjatok, nem jövők be, nem jövök be. Ibién rwgy tömegben_ rettenetes sok foglalkozású ember gyűlemlik össze, s mindegyiknek a búcsú- strófát nem is lehetne leírni, már csak helyszűke miatt sem. De néhányat ezért még megemlítünk röviden. A számtantanártól ennyit idézünk: „. ..ha a szék deszkáját négyzetre emelnék, akkor nem érne ki belőle a szög. Persze ez egy abszolút fogalom, mert ezzel párhuzamosan a szög is négyzetelődik. Igaz, hogy a párhuzamosak a végtelenben találkoznak (nem hiszem el, de így kell tanítani), de a találkozásuk véresre böki az stb __” A borbély: „Egy jól kifent beret- vával le lehetne húzni annak a szögnek a borostáját s akkor nem bökne...” Az orvos: „Bonckés, bonckés kell ide. Itt más nem segít csak a műtét. Egy kitűnő specialista kellene_ aki kioperálja a szék ülőkéjéből a szálkát. Persze előbb az én húsomból ...” Egy gondolkozó: „Egy baj van csak itt. Uj székek kellenének, s akkor az ember nyugodtan élvezhetné az előadást.” A kultúrház vezetői'- „Pénz kellene ide, s akkor lenne olyan élet abbén az épületben, mint a világ. Még szék is ...” (inub)
