Tolna Megyei Népújság, 1957. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-20 / 17. szám

TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG 1957. JANUÁR 29. GYERMEKEKNEK == A király és a sólyom története — Egy perzsa szukának — beszélte a király —, volt egy sólyma. Annyira szerette, hogy annak éjjel-nappal a kö­zelében kellett tartózkodnia. Egyszer, amikor a király vadászaton volt, és kedves sólymát a tenyerén vitte, a haj­tókörben egy gazella bukkant fel. Most még szorosabbra fogták a kört a vadászok és a gazella egyenesen a ki­rálynak futott, hátsó lábára ült, és úgy tett, mintha hódolatát akarta volna ki­fejezni a király iránt. A király lehajolt a gazellához, a gazella azonban átugrott a király feje fölött, és elvágtatott. Nyomban repítette a király a sólymot a menekülő vad után, s az utói is érte. A király aztán a gazella lenyúzott bő­rét a nyergére akasztotta. Forró, meleg napon történt ez, és a végtelen pusztaságon ,ahol a vadászat folyt, egy csepp viz nem sok, annyi sem volt. A király is, lova is majd elepedt a nagy szomjúságtól. Végre aztán egy fát pillantott meg a király, melyről va­lami nedvesség csepegett. Alája tartotta csészéjét, de mikor az megtelt, a sólyom csőrével hirtelen-váratlan kiütötte a ki­rály kezéből. Másodszor is megtöltötte csészéjét a király, de ugyanúgy járt má­sodszor is. Megtöltötte harmadszor is és a lovának akarta nyújtani, mikor a só­lyom hozzácsapott szárnyával és a csé­sze újból ki< sett a király kezéből. Ször­nyű haragra gerjedt a király, és harag­jában levágta a sólyom szárnyát. A só­lyom fejével szüntelenül a fa felé inte­getett, mindaddig, mígnem a király arrafelé nézett, és ott egy kígyót pillan­tott meg. Most már látta a király, hogy miféle nedvesség folyt a csészébe. A kígyóból folyt az, és a kígyó mérge volt. Képzelheted, mily rettenetesen meg­bánta haragját a király, és mily szo­morúan tért vissza arra a helyre, ahol a kíséretét hagyta. Amikor mind együtt voltak, a sólyom panaszos hangot hallatott, és holtan esett a földre. Ez volt a király bünte­tése, amiért oly kegyetlen volt a hűsé­ges állathoz. — Mi rosszat tett nekem Dubán or­vos -— mondta a vezír —, hogy én az ő halálát kívánnám? Nem bántott ő engem. Én azonban szeretlek téged, ó király, és aggódom az életedért, azért intelek vigyázatra. Egy község múltjából Tolna megyében, szelíd dombok kar­jai közt fekszik egy nagvmultú község: Nagyszékely. A határában feltárt bronz­kori telepek, római, kelta és avar sírok arról tanúskodnak, hogy itt már a hon­foglalás előtt is igen fejlett kultúrák vi­rágzottak. A letelepedett magyarság békésen élt és dolgozott az itt élő szláv népekkel. Árpád honfoglaló magyarjaira azonban nehéz és küzdelmes évszázadok jöttek. A tatárok feldúlták a házakat és majd­nem az, egész falut felégették. A ször­nyű pusztítás nyomai csak küzdelmes évtizedek után tűntek eL Néhány évszázaddal később a török­idők egészen megbénították a község él tét A lakosság elmenekült az erdők­be, nádasokba. A hosszú, százötven éves török uralom után ismét visszatért a faluba a békés építő élet, bár a lélek- szám nagyon megcsappant. A lakosság helyzete ezután sem lett igen jobb, mert a császári hadsereg a végsőkig sarcolta őket. Az 1710 és a 20-as években tele­pedtek be a hesseni református néme­tek. A szerződést Lymburg-Styrum kö­tötte a telepesekkel. A község életében igen jelentős ese­mény volt a kuruc szabadságharc. Rá­kóczi felhívással fordult a lakossághoz, amelyben felszólítja a férfiakat, hogy álljanak be seregébe. A felhívásra mint­egy hetven férfi vonult be Simontor- nyára kurucnak. A nagyszékely! ma­gyarok hősiesen harcoltak a labancok és császáriak ellen. A dunaföldvári csa­tában sokan elvesztek, akik élve ma­radtak, Balogh Ádám csapataiban har­coltak tovább KölesdnéL Károlyi árulása után, a megtorlás elől, sokan elmeneküllek a faluból. Az 1860-as években pusztító kolerajárvány erősen megtizi delte a még itt élő ma­gyarokat. A nagy csapást még súlyos­bította az 1868-as tűzvész is, amikor az egész magyarlakta rész leégett. A XVIII. század közepén megközelí­tőleg 390 magyar és ugyanannyi német élt a községben. A magyar lakosságot a történelmi viharok szétszórták, alig ma­radt néhány család a faluban. A Hessen- ből települt németek pedig mindinkább szaporodtak, úgyannyira, hogy a XIX. század elején közel háromezer lelket számlálhattak. Az 1848-as márciusi események hírét a szél hamar szárnyaira kapta. Nagy­székely népe örömmel fogadta a forra­dalom hírét. Megszervezik a nemzetőrsé­get, s amikor veszélybe kerül a forra­dalom vívmánya — özön! nek a haza szent zászlai alá. Kaszával, kapával hő­siesen szálltak szembe Jellasich horvát- jaival. E győzelemmel azonban még nem fejeződött be a harc. Ezer veszély fe­nyegette a hazát. Fördős István szigorú parancsot küld járása falvainak: „A mai napon érkezett hozzám a kor­mánybiztosi legszigorúbb parancs, amely szerint ezen megyében és általában nép­felkelés parancsoltatik. A hazának el­lenségei, a horvátok, — eddig jó testvé­rek — Magyarországba b ütvén, Tolna megye határaihoz közelednek. Jelen az alkalom megmutatni a magyar szabad polgárnak, hogy védeni kész hazáját életével és vérével.“ Októher 7-én a megyei és a táji nép Ozoránál fényes győzelmet aratott, mely egész népünk történelmének dicső feje­zetei közé tartozik. A győzelem után a népfelkelők több­nyire hazaszélednek. Amikor azonban újra fellobog a magyar szabadság tiszta tüze, azonnal fegyvert ragadnak. Fördős István így szólítja megint fegyverbe őket: „Fegyverre atyám fiai, polgárok! Is­mét fegyverre! Mutassátok meg a haza ellenségeinek, hogy érdemesek vagytok a törvényadta szent szabadságra és az isteni magyar névre! Fegyverre, fegy­verre!“ A népfelkelőket a környék falvai élel­mezték. A nagyszékelyi németek is szembeszálltak a császári hadsereggel, amiért aztán később el is nyi rték „mél­tó“ büntetésüket. A világosi fegyverletétel után mély sötétség szakadt ránk. A császári had­sereg durván belegázolt testünkbe, lel­kűnkbe. Hordták, rabolták a magyar föld kincseit. A legbrutálisabb eszközök­kel sújtották a szabadságharc résztvevőit. A drákói eszközeiről híres kufsteini börtöncellák a nemzet hős fiaival teltek meg. 1854-ben Albrecht főherceg, a császári helytartó vágtatott végig az or­szágon. Simontornyán, Lőrincen át Szek- szárdra tartott. A nagyszékelyi két Si- montornyára rendelték. Ott álltak sor­falat a szomszédokkal. De a történelem feljegyzi, hogy sem Simontornyán, sem Sárszentlőrincen egyetlen „éljen“ sem hangzott el, amikor a katonák által kö­rülvett hintó a porfellegben tovarobogott. Amikor a harctéren már minden el­veszett, a remény, a szabadságvágy, mint hamu alatt a zsarát — ott izzott tovább a nép szívében. Hamar Imre MIT NEVETSZ ? MINDENNEK MEGVAN AZ OKA — Nem ismer rám, doktor úr? Én vagyok az a páciense, akinek négy évvel ezelőtt azt mondta hogy leg­feljebb egy évig élhetek. — És még mindig életben van? — Akkor rosszul kezelték. * PROBLÉMA — Hallom, hogy minden estédet annál a csinos özvegynél töltőd. Miért nem veszed el? — Hol töltsem akkor az estéimet? * RAVASZ EMBER — Kaphatok a ma esti előadásra két erkély jegyet az első sorba, kö­zépre? — Még van, tessék parancsolni. — Köszönöm, nem kérek. Ha még ilyen jó jegy is van, akkor a darab nem lehet jó. * NEHÉZ LESZ Miért van olyan kevés ió kínai film A Zsenminssipao cikke A filmgyárak vezetői hangsúlyozzák, hogy komoly változásokat kell eszkö­zölni a filmcenzúra területén is. A mű­vészeti vezetés mellett túlságosan elő­térbe került az adminisztratív vezetés, amely már a forgatókönyv megírásánál is beavatkozik és nagymértékben elő­írja az írónak, hogy mit és hogyan ír-9 jón. Közismert tény, hogy mi lőtt egyd fo-gatókönyv a filmrendezőig jut, ren-d geteg kézen megy át, sokszor felülvizs-d gálják és nem egy esetben egyes kifeje-1 • zéseken is hatalmas vita van, ami egy-d általán nem sarkallja arra az írókat. | > hogy ezt a műfajt is műveljék.’ Az ilyen felesleges beavatkozás eredményeként azután olyan forgatókönyvek születnek, d amelyekben nagyítóval sem Ieh t poli-d tikai hibát találni, ami azonban ezek ,I művészeti színvonalát illeti, annál si-11 ralmasabb a helyzet. S mindennek a levét az egyszerű mozilátogatók isszák A Zsenmlnzsipao végezetül azt írja, hogy a vita tovább folyik, s hogy célja a kínai filmgyártás munkájának meg­javítása. A lap nem foglal állást, csak ismerteti a vitában elhangzó nézeteket. A borbély hajat vág. Amikor úgy gondolja, hogy eleget vágott le, meg­kérdezi a vendéget: — Jó lesz így, kérem? — Nem — feleli a vendég, — kicsit hosszabbra kérem. Egy mondat.. Ember, ki itt élsz e földgolyón Bízhatsz-e önmagadban, Van-e eszméd és hited. Mondd-e még: Hiszek. Hiszek, mert úgy igaz, Nem lehet csalás sem vigasz; Hisz Belőle termett az a nap, Mely tisztára mosta arcodat. d meg. A filmrendezőknek az a véleményük, hogy bízzák rájuk, milyen filmet csinál­nak, s hogyan csinálják azt. Bízzák a filmkészítést azokra, akik ebben a lrg- illeték'-sehhek, a rendezőkre, az írókra, a színészekre és a műszaki vezetőkre. Jel nleg azonban az a helyz. t, hogy lé­nyegileg minden kérdésben az admi- nüzt-a'iv vezetőé a döntő szó. s ez csak elégedetlenséget szül azok között, akik * végeredményben a filmet csinálják. A legtöbb kínai filmszínész arról pa­naszkodik, hogy nines módja kifejteni en°-giáiát, mert nem kap szerepeket. El- mondiák, hogy például a sangháji film­gyárnak nngylétszámú művészeá-dáia van, de ezek egyrésze évek óta nem ját­szik. Van olyan művész, aki hét éve nem kapott szer pet Ezeknek pvakran azt a választ adják, hogv nincs elég fo-- gatókönw. TTa ez ígv van, — mondják a művészek —•. akkor biztosítsanak munkát a színházakban, hogv tartani tudják művészeti színvonalukat. S a toka pokol szennyeséből, Rothadt, poshadt vizéből. A Munkás megalvadt véréből, Mintázta proletár sorsodat. Nem szólt a megbánás szavával, Sújtott az élet fájó igazával, „Összetört" ki örökön gyötörtek. Emberré tett: urává e földnek, S vitt, csak egyre vitt magával, Hitet adott az eszme tiszta igazával, Nem szunnyadt mocsokban: többet vérben. Proletár harcok vörös köntösében. Hiszel-e munkás fájó igazunkban, Hiszel-e elvtárs, legnagyobb bajunkban, Tudsz-e maid bízni és remélni, Részeg gyalázatból újra feleszmélni. Ernyedt kariaiddal bírókra kelni, Szocialista ügyünkért győzelemre menni. A. S. 1 SZERELEM Tolsztoj Mint az el­múlt vasárnapi számunkban közöltük, ez­után minden vasárnap egy nagy embertől közlünk szerel­mes levelet. Ol­vassák most el Tolsztoj Leó­nak, a világ­hírű orosz író­nak két szerelmes levelét. * Az orosz regényírás nagy mes­tere a modern szociális lelkiisme­ret ébresztgetője, paraszti és ke­resztény társadalmi utópiák apos­tola, gróf Tolsztoj Leó (1828—1910), 34 éves korában nősült. Előzőleg mint jogász, diplomata és katona, „züllött” életet élt. Megtérése, iro­dalmi munkássága és reformtörek­vései egész Európát lázba hozták és feleségét a legélesebben ellene ingerelték. Három évtizednyi ver­gődés után elmenekült birtokáról, otthonából, Jasznaja-Poljanából s az asztapovói állomás várótermé­ben halt meg tüdőgyulladásban. — Mintha sejtette volna, hogy tragi­kus összeemlás vár a házasságára, csupa aggódás volt már abban a levelében, melyben megkérte jöven­dő feleségének, gyermekkori játszó társának, Sophia Andrejevna Bern­nek, egy moszkvai orvos lányának a kezét. Tolsztoj—Bers Zsófiához 1862 szeptember 16-áról 17-ére virradó éjszakán. Sophia Andrejevna! Nem bírom tovább. Három hete napról-napra mondogatom magam, nak: ma mindent be akarok vallani — és mindig újra dolgom-végezet- len megyek el, szívemben vágyó­dással, megbánással, félelemmel és boldogsággal. És minden éjjel, úgy mint most is, elvonul előttem a nap története és kérdésekkel kínzóm magam: miért nem beszéltem. Az­után végiggondolom, hogy hogyan és mit kellene mondanom. Ezt a le­velet magamhoz veszem, hogy át­adhassam önnek, ha ismét lehetet­len lesz beszélnünk, vagy ha a be­szédhez nem lesz elég bátorsá­gom. Az ön családja tévesen ítél meg engem. Azt hiszi hogy Lisa nővé­rébe vagyok szerelmes. Ez nem igaz. Az ön novellája járt a fejem­ben, mert amióta azt elolvastam, meg voltam győződve arról, hogy nekem, a történet Dublitzkijának, nem szabad boldogságra gondol­nom ... Én azt hiszem, hogy na­gyon tudnék önnek örülni. Talán évekkel ezelőtt véget kel­lett volna vetnem az egésznek és kolostorba vonulnom, ahol magá­nyos munkának szentelhettem vol­na életemet. Ma ezt már nem tehe­tem, mert érzem, hogy az ön csa­ládjában zavart okoztam. — Hogy elvesztek az egyszerű és kedves szálak, amelyek önhöz fűztek, mint barátot és becsületes embert. Most már nem tudom rászánni magam arra, hogy önt elhagyjam és arra sem, hogy maradjak, ön becsületes teremtés. Mondja hát meg kezét a szívére téve, sietség nélkül az Is­ten szerelmére, sietség nélkül: Mit tegyek. Aki utoljára nevet, legjobban ne­vet. Egy hónappal ezelőtt még ha­lálra nevettem volna magam, ha valakji megjósolja, hogy lehetsé­ges az olvan kínszenvedés, amilyet mostan érzek. Ma pedig ez a kín valósággal gyönyört okoz. Mondja meg őszintén és igazán: akar-e a feleségem lenni. De csak akkor vá­laszoljon igennel, ha tiszta lélek­kel tudja tenni és mondjon inkább nemet, ha a kétely legcsekélyebb árnvéka is él önben. Az Istenre kérem jól vizsgálja meg önmagát. Rettenetes lesz ha meghallom az ön nem-jét, de elkészültem rá és meg fogom találni a7 erőt, hogy elviseljem. Mindennél rettenete­sebb lenne azonban ha az ön ol­dalán, mint férj, nem találnám meg azt a szeretetet, amely a szívem­ben él. 2. Jaszjana Poljana, 1897 június 3. Drága Szónyámt Már régóta gyötör, hogy az éle­tem nem áll összhangban az elveim mel. Arra, hogy rávegyelek életed és szokásaid megváltoztatására, amelyekhez én magam szoktattalak nem voltam képes. Ugyanígy mind­máig azt sem tudtam szívemre ven. ni, hogy elhagyjalak, miután azt hittem hogy megrabolnám a gyer­mekeinket amíg még kicsinyek, attól a (bármily csekély) hatástól, amelyet rájuk gyakorolhatok; s úgy éreztem, ezzel téged is megbánta­nálak. Azonban úgy élni, ahogy az utolsó tizenhat évben éltem, veled harcolva és téged bosszantva, majd újra meg újra engedve azoknak a befolyásoknak és csábításoknak, amelyeket megszoktam és amelyek körülvettek: erre most már szintén nem érzem képesnek magamat. En­nélfogva elhatároztam, hogy meg­teszem, amit már régesrég meg kellett volna tennem, tudniillik el­hagyom a házat. Először azért, mert minél öregebb leszek, annál nehezebben viselem ezt az életet és annál hevesebben támad fel ben­nem a vágy a magányra, és másod­szor, mert a gyermekek megnőttek, nevelő hatásomra már nincs szük­ség, teneked pedig megvannak a magad közelebbi érdeklődései, ame­lyek kevésbé érezhetővé fogják majd tenni a távollétemet. A fődolog azonban a következő: Ahogyan az indusok, amikor elérik a hatvanadik évüket, visszavonul­nak az erdőkbe, úgy minden vallá­sos ember, ha megöregszik, érezni kezdi a vágyat, hogy élete végső éveit Istennek szentelje, ne pedig tréfálkozásnak, rossz vicceknek, em berszaporulásnak és teniszezésnek, — ennélfogva most hogy hetvene­dik évembe lépek, énbennem is lel­kem egész erejével feltámadt a vágy az ilyen nyugalomra, magá­nyosságra és arra, hogy ha életem, meggyőződéseim és a lelkiismere­tem nem állhatnak is teljes öss;&- hangban, legalább ne legyen közöt­tük olyan kiáltó ellentét. Ha mindezzel nyíltan előállók, mindenféle siránkozás és civakodás és vita következnék és én talán el- gyengülnék és nem tudnám végre­hajtani elhatározásomat. — Pedig végre kell hajtani és ezért kérlek, bocsáss meg, és pedig igaz szíved­ből, bármennyire fáj is neked ez a lépés, és legfőképpen arra kérlek, hogy engedj el, Szónya, jószántod- ból, ne látogass meg, ne haragudj rám és ne ítélj eL Hogy elhagytalak, egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy elégedetlen vol­tam veled. Tudom, nem voltál, a sző szoros értelmében nem voltál és nem vagy képes úgy látni és érezni, ahogy én, és ezért sehogyan sem tudtad és most sem tudod az élete­det megváltoztatni és nem tudsz ál­dozatot hozni olyasvalamiért, amL nek az érvényét nem ismered eL Ne hidd, hogy elítéllek érte, ellen­kezőleg: szeretettel és hálásan gon­dolok közös életünk hosszú 35 esz­tendejére s különösen ennek az időnek az első felére, amikor a jel­lemedből fakadó anyás önfeláldou zással olyan energikusan és szi­lárdan végezted azt, amire magadat hivatottnak érezted. Sok szeretetet és áldozatot kaptam tőled, becsülést érdemelsz értük. Közös életünk utolsó korszakában azonban — az utolsó tizenöt évben — kettéváltak az útaink. Nem hihetem, hogy én vagyok az oka mert tudom, hogy nem magamért és nem az embe­rekért változtam meg. hanem kizá­rólag azért, mert lehetetlen volt másképp tennem. Azért nem tehetek szemrehányást, hogy nem tudtál követni az utamon. Ellenkezőleg, köszönetét mondok, és szeretettel gondolok és mindig szere ettel fo­gok gondolni arra, amit nekem adtál. Isten veled, drága Szónyám. Szo- rető TOLSZTOJ LEÓD.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom