Tolnai Napló, 1956. szeptember (13. évfolyam, 206-231. szám)

1956-09-02 / 207. szám

3ro dalom * IfUívéőzet * Tőudomány KOVÁCS FRIGYES: A csend: a bánat Mini ágon a levél, Szívemben úgy ül a bánat. S vigasztalás csak az, Hogy jobban már nem is fájhat. A múltam most nem él, S tűnődésem: egy szélvihar, Mely minden zugba száll, És szennyet, piszkot felkavar, Hogy ne lássak senkit — Az elülő viharon át Két szemem ismerős, De elnémult ajkakat lát. — És fülel a Csend itt — Múltamat fürkészi némán... Hogy mikor mindent tud, Majd visszahullhasson én rám. Hajnalba full az éj... Nekem jobban már nem fájhat Ez a hódító kéj: Hogy ölel a csend: a Bánat. VÉTEK 1STVÄNNE: Na megint rossz voltai Tegnap még én dacoskodtam veled... Ma te vagy az, ki örömöd leled Abban, ha rossz lehetsz. Pedig úgy fáj — tán meg sem értheted - Hiszen mindent megtennék én neked! Ilyen hát hogy lahetsz? Hol én, hol te... de mindig kirobban. — Próbáljunk meg szeretni még jobban, Meglásd, hogy sikerül! Te is, én is... úgy imádjuk egymást! Kis megértés — ennyi kell csak, meglásd. Mondd, ez mibe kerül?... Szülők Főiskolája A Társadalom. és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat szeptember 21-i kezdettel a szekszárdi általános gim­náziumban ismét megindítja pedagógiai előadássorozatát. A röplapokon felsorolt előadások élénk érdeklődésre szá­míthatnak: Miért hazudik a gyermek?, Szülők felelőssége az erkölcsi nevelésben, Szerelmes a fiam (lányom)! Jampec és a jól nevelt ifjú, az ifjúság olvasmányai, stb., stb. Az előadók gyakorlott, neves pedagógusok és az Állami Gyermeklélektani Intézet munkatársai. Sajnálatos azonban az a közömbösség ami az ilyen jó­szándékú kezdeményezéseket körülveszi. Néhány lelkest gyer­mekét gonddal nevelő szülő, a szekszárdi 2000 tanuló szülei közül esetleg 100 látogatja az előadásokat. Vajon a többi 1900-nak nincs problémája. De úgy látszik, hogy nincs pro­blémája a város, a járás, valamint a megye vezetőinek sem, még akkor sem, ha ők maguk is szülők. Legalábbis az előző évben elhangzott előadásokra még megfigyelőket sem küldtek_ akikkel ,referáltattak” volna maguknak az ott elhangzottak ról. Igaz, hogy a rádió is indított hasonló témájú előadássoro­zatot, amit otthon kényelmesebben meghallgathat mindenki, de higyjék el az illetékes vezetők hogy a legjobb nevelési eszköz a példamutatás. T. N. A ki ismeri az erdőt, aki tud vele beszélgetni, az sze­reti is annyira, hogy ha egyszer megbarátkozott vele, nehezen szakad el tőle. Mert az erdő is tud beszélni azzal ,aki szereti. A földműves embernek az anya­föld barna rögei mondanak tör­téneteket, a legkisebb porszem is jelent valamit a számára, mert ott él vele, verítékével, könnyeivel öntözte fajtája évez­redeken át, s a sok szenvedést, apró örömöket most a föld visz- szamondja azoknak, akik ekéik­kel csiklandozzák a hátát. Akit nem ismer a föld, annak néma marad, az megbotlik rajta .. . Ilyen, ehhez hasonló az erdő is. csak még jobban él, susogni is tud és suttogását esténként a szerelmesei elmélázva hallgat­ják: sokat mesél. Az erdő min­denhol ilyen, még Váralja mel lett is —most arról lesz szó — a Mecsek nyúlványainak mere­dek csúcsain is. Végtelen, mint a tenger és suttogása különös megnyugtatásként telepszik a lapos völgyek mélyén kóborgó emberre. Az egymásba ölelkező végtelen zöld lombkoszorú az ég Erdő mélyén •. azúrkékjének is halványzöld ár­nyalatot kölcsönöz, az apró kö­veken csevegve futó patak kris­tálytiszta vize is zöldesen ját­szik ... És itt a völgyben ka­nyargó patak két oldalán kuny­hók sorakoznak, félénken egy­más mellé lapulva. Sok ember elment már ezek mellet a kuny­hók mellett, laposan pislantva feléjük, meggyorsítva lépteit, s egynek se jutott eszébe, hogy vajon milyen élet van bennük, milyen titkot rejtenek maguk­ban a viskók és az emberek, akik itt laknak ... 14 kunyhó, 81 élő, mozgó ember és egy ti tok. De talán nem is titok, hi­szen elmondják, ha valaki kérdezi őket. Csak erre ritkán járnak olyan emberek, akiket a régi szokások, apáról fiúra öröklődő hagyományok érdekel­nek. Akit az erdő vadonja hiv, azt nem érdekli az ő életük, pedig ők is az erdőhöz tartoz­nak, ide nőttek ehhez a völgy­höz emberöltőkön keresztül. Fej széjük jelenti a' kenyeret, életü­ket a fa... S akit pedig a nép­szokások. lassan feledésbe menő hagyományok érdekelnek, azok nem jönnek ide az erdő mélyé­re, hogy megmentsék, lejegyez­zék szokásaikat, még élő primi­tiv törvényeiket. E gy idős ember kíséretében benéztünk a kunyhókba, némelyik tetején karcsú pózná ról messze szaladó drót jelzi, hogy rádió van a viskóban. Be­lülről takarosak, s a maguk módján tiszták a lakások. Egy egészen véletlenül elejtett szó­ból kiindulva találkozunk az első szokással, hogy a családfő a bejárat előtt alszik a földön, óva a családot minden veszede­lemtől, estleges váratlan baj­tól. Péter, a vajda — vezeték­nevét nem is tudom — újévkor választották. Messze az erdőben egy szakadék mélyén találjuk meg társaival együtt. Fát rak­nak teherautókra. Évek óta ezt csinálják, s az erdészektől meg­tudjuk, hogy mindig rendesen, becsületesen dolgoztak. Tervüket most is 120 százalékra teljesí­tik. Péterrel kezdünk beszélgetni, szokásaikról, s hogy mennyire nem titkolják, hamar bebizonyo­sodik. mert őszintén elmond mindent.. . ... A keresztelő igen nagy ünnep náluk, különösen, ha fiú­gyermek születik, ilyenkor igen kiadós lakomát rendeznek. A kunyhó előtt, vagy a kunyhóban összeülnek a meghívottak, a gyereket a földre teszik, mellé­je pedig a fűrészt, fejszét, szalukapát, hogy tanulja meg a mesterséget és olyan becsületes munkás legyen mint az apja. É rdekesek házassági szoká­saik is. Náluk igen hamar frigyre léphet két fiatal. Ha pél­dául az egyik vásáron egy le­génynek megtetszik egy cigány­leány, rögtön megszólítja és közli vele, hogy feleségül ven­né. Ha a leány igent mond. ak­kor a fiú apja tárgyalást kezd a leány apjával, s megegyeznek egy összegben — például 2000 forintban — amit a fiú apja fizet, s ezen tartják a leány szü­lei a lakodalmat. De már a la­kodalmat megelőzően a fiatalok élhetik házaséletüket. (Ebben a vajdaságban nem fordult elő még egyszer sem, hogy a pró­baidő alatt megunták volna egy­mást.) Az esküvő itt is az ismert mulatozás közepette folyik le, s ha a későbbiek során valamilyen okból elválnak (például a fele ség nem tartja rendben a la­kást), akkor a férj elküldi és összeül a vajdaság törvényt hozni. Ha jogosnak tartják a férj intézkedését, akkor a vajda elmegy az asszony apjához és visszaköveteli azt az összeget, amit a lakodalomra kapott. Érdekes szokásuk van az el­halálozásnál is. Ha valaki meg­hal az egyik kunyhóban, akkor a családtagok, de a többiek is, tűz mellett virrasztva ülnek a kunyhó előtt. Temetés után szintén isznak, és együtt jönnek haza (egyedül senki nem jöhet). Hazaérve ismét tüzet raknak, s a család elkezdi lebontani a kunyhót. Ennek a kunyhónak a helyére már senki nem épít la­kást magának. E zeket a szokásokat, ősről utódra maradó hagyomá nyokat őrzik és eszerint élnek. Kevesen tudnak róla olyanok, akik jmegismertethettoék; min­denkivel. Eltakarja az erdő, a völgy, s hétköznapi életüket csak a mindent betakaró lomb- koszorú és a játékosan csordo­gáló patak látja. Csak a ter­mészet a szemtanúja ünnepeik­nek, hétköznapjaiknak, bána­tuknak és örömüknek. Pedig mi­lyen szép népi játék lenne az ő szokásaikból is . . . Bubi Géza Okosan, vagy meggondolatlanul ?! i Az elmúlt időben egészséges ifejlődés bontakozott ki és in- idult meg megyénk irodalmi • életében. A megtett fejlődés •eddigi útján bizonyos letéte­lek teremtődtek, melyek re­ményt engednek táplálni az­iránt, hogy komoly irodalmi (élet és tevékenység állandó­suljon Szekszárdon. örvende­tes eredményeink vannak, • egyetemlegesen tekintve vá­mosunk kulturális életét is, •melyeket látni kell, de nem •túlbecsülni — ha egyáltalán részesülnek megbecsülésben — azokat, mert van még ten­nivaló a kultúrmunka min­iden ágában, hol több, hol ke- ivesebb. • Beszéltünk már városunk és •megyénk irodalmi életéről, el- [mondtuk erényeit, hibáit, 'bíráltuk és dicsértük meg- inyilatkozásait. Próbáljunk egy dokkal felülemelkedni — iro­dalmi életünkről beszélve — •az apró, talán belső gondnak 'nevezhető‘észrevételeket, me­lyek a nagy erőfeszítések árán iinegszületett irodalmi társaság (és lapja életében, munkájában (tapasztalhatók. Sokat beszé­ltünk vidéki irodalomról, •amely elhagyatottabb a fővá­Í rosinál és ebből eredően híj- jáu az anyagi és erkölcsi tá- 'mogatásnak, természetesen • színvonalban is hagy maga •(után kívánnivalót. Érzi ezt az i irodalmi kettősséget minden ■ tevékeny részvevője, vágy- csendes szemlélője az irodalmi életnek. Harcolunk e kettős­ség, kettészakítottság ellen és csodálkozva kell észreven­nünk, hogy Szekszárdon az (a vidék, vagy éppen a magyar) irodalmat képviselő Babits Mi hály Irodalmi Társaság mel­lett egy új periféria — tevé­kenységét és helyzetét tekint­ve még inkább vidéki — ala­kul ki. Miről van szó?... Arról, hogy az irodalmi társaság mellett, melynek tulajdonképpeni fel­adata a megye irodalmi életé­nek irányítása — érzését kife­jezve, vagy hallgatólagosan ebbe mindenki beleegyezett — más és más szervek, vagy ha tetszik egyének adnak ki könyveket. Felesleges lenne most már vitatkozni azon, hogy a megjelent Garay kötet kiadása kire tartozott volna és ha már egyszer végre van egy, a megye irodalmát irá­nyító társaság, lett volna-e en­nek beleszólása a könyv kiadá sába... Sajnos olyan kilátások vannak, hogy ehhez hasonlók a jövőben is megismétlődnek, s az ilyen kilátások ellen fel­tétlenül szót kell emelni. Hal­lottunk róla elég hivatalosan, hogy egy pécsi író, névszerint örsi Ferenc kiadás végett el­küldte egy könyvét a megyei tanácshoz egy ajánlólevél kí­séretében. Olyan művet, mely nek kiadását Pécsett elutasí­tották: „A székelyek történe­te“. E mű kiadása meglehető­sen költséges'és a megyei ta­nács mégis erőfeszítést tesz, hogy pénzt teremtsen vala- honnét. Gondolkodásra kész­tető, hogy vajon milyen körül­mények, elgondolások vezetik a megyei tanácsot, amikor ilyen mű nyilvánosságra hozá­sát vállalja. Dicsvágyat, elis­merést hajszoló egyén meg- únt kilincselése késztette va­jon a népművelési osztályt — jószándékát feltételezve —, hogy egy ilyen mű kiadására súlyos pénzeket áldoz, vagy meggyőződésből helyesnek lát ja, amit tesz? Feltétlenül tu­domásul kell venni a városi és megyei kulturális vezetőink nek is, hogy létezik egy iro­dalmi vezető szerv a városban, melynek beleszólása kellene, hogy legyen a megyei könyv­kiadásba. És talán nem túlzott követelés, ha „igen—nem“ jo­got követel magának ez a tár­saság ilyen esetekben. Szó van illetékes helyeken Szekszárd város monográfiájának kiadá­sáról is, amit valaki, vagy va­lakik rövid időn belül elkészí­tenek. (A mű nem részletes ismerete birtokában felvető­dik a kérdés, hogy monográ­fia-e egyáltalán, vagy csak ri­port?) A mű megírására legil­letékesebb, történelmi szem­mel látó, gondolkodó ember 5 év alatt írná ezt meg. Jó le­het-e az a mű, melyet kevésbé hozzáértő és e tudományban jártas ember készít és érde­mes-e kiadni? A Babits Mihály Irodalmi Társaság évi 600 forint (írd és mond hatszáz forint) támoga­tást élvez a megyei tanácstól. Ezt a támogatást szembeállít­va a rossz könyvek meggondo lati an kiadását fedező költ­ségekkel, vagy kétségbe kell esni, vagy mosolyogni kény­telen az ember és keserűen vagy hanyag nemtörődömség­gel nem érti meg, hogy egy megyei szerv miért nem érzi magáénak, ami őt illeti, mi­ért nem segíti amit hosszas vajúdás után sikerült megszül ni, létrehozni. Ha a tiltakozásnak valami­lyen formája fellelhető, az ilyen tervek kivitelezésének megakadályozására, akkor meg kell azt ragadni, ki kell mondani, hogy jobb sorsra érdemes irodalmi folyóiratunk és irodalmi társaságunk több támogatást, nagyobb figyelmet érdemel. Miért nem kaphatja az őrsi-könyv kiadását fedező költséget a „Sárköz“? Miért nem jut a kétesértékű mo­nográfiára fordítandó pénzösz szeg — ha nem is az egész, de egy része — az irodalmi társaságnak, hogy az elsőnél színvonalasabb második szám után, egy még jobb harmadi­kat kaphassanak az olvasók?... B. G. Egyszerű művészek . •. Vannak az életnek olyan ki- választottjai, akiket a sors kü­lönös tehetséggel áldott meg, de nem adta meg nekik azt a lehetőséget, hogy tehetségüket kibontakoztassák, s ennek meg­felelő méltó helyet foglaljanak el a társadalomban . .. Bakos Miklós bácsi az alsónánai Dózsa György Termelőszövetkezet mag- tárosa is ezek közé az emberek közé tartozik. Sajnos, Alsóná- nán kevesen tudják még, hogy Bakos bácsi nem is közepes te­hetséggel rendelkező művész. Művész a szó teljes értelmében, bizonyítják ezt művészi ceruza­rajzai, gyönyörű pasztellképei, s különböző szebbnél szebb produkciói. Most itt ül velem szemben, beszélgetünk. Messze járunk a múltban, az 1890-es évek táján, s Bakos bácsi ar­cán látszik, hogy jóleső érzéssel tölti el az emlékezés. — Már gyermekkoromban is rajzolgattam. Emlékszem, hogy mindent lerajzoltam, mindent a papírra vetettem, ami megra gadta figyelmemet. Polgári is­kolás koromban már tudatosan rajzolgattam. . . mert én is megkíséreltem a továbbtanulást, de sajnos csak a polgári isko­láig jutottam. Nem én vagyok a hibás benne. Nem firtatom, hogy ki a hi­bás, inkább arra kérem Bakos bácsit, hogy mutasson meg né­hányat munkáiból. A szoba, amelyben körülsétálunk, csino san, ízlésesen berendezett. . . Megállók egy gyönyörűen kidol­gozott pasztelkép előtt: ,,Fonó menyecske’’. Bakos bácsi le­gyint: — Reprodukció . . . Glatz Oszkár művének másolata. — Inkább ezt nézze meg — mondL ja — és egy virágcsendéletet mutat. Gyönyörű kép, élénk szí­nek, megragadó valóság, szin­te beszél a kép, beszél arról, hogy művésze a lelkét adta mun­kájába. Később grafit-ceruzaraj- zokat mutat. Közülük néhány különösen megragadja a figyel­memet: egy önarckép, egy táj­részlet, amely az alsónánai pin­cesort ábrázolja . . . — Voltak olajfestményeim is, és természetesen sokkal több képem. A háború alatt elkallód­tak. — Nem kísérelte még meg, hogy nyilvánosság elé lépjen néhány művével? — teszem fel az utolsó kérdést búcsúzásunk alkalmával. — Nem. Nem szeretem a fel­tűnést és megelégszem azzal, hogy magamnak dolgozgatok. Nincs igaza Bakos bácsinak. A helyi kulturális szerveknek fel kellene figyelni arra, hogy van a falunak egy művésze, fel kellene karolni, segíteni őt. Mi­lyen szép lenne, ha falubeli mű­vész műveiben gyönyörködhet nének azok, akik szabad idejü­ket a község művelődési ottho­nában töltik, el esténként. H. L.

Next

/
Oldalképek
Tartalom