Tolnai Napló, 1956. április (13. évfolyam, 79-102. szám)
1956-04-01 / 79. szám
3rodalom * rtlüvéé&et * TLudomány ]> SIŐ SÁNDOR: Jl i Vetettem... Húsz verset vetettem Puha barázdába tettem, Véle lelkem is letettem S a vetés szélén ültem Kínjaimba merültem. Húsz verset vetettem S csak Néked vetettem, Ha gondolataimba merültem, Mert csak benned örültem Csak Tebenned örültem. E verseket így vetettem, Hol kínokba kerültem Hol örömre derültem. De én csak vetettem Mást nem is tehettem. KOVÁCS FERENC: Tartsál meg mégis Egymásba karolnak gondjaim s közöttük terem a Lelked, elszürkült sorait versemnek majd te rendezgeted. ... Mintha álom fonna hajadból koszorút egész lényemre s rádőlhetnék újra szelíden kicsi kötényedre. ... írok és Tehozzád sóhajtok lehajtott fejjel, ha szabad: tartsál meg mégiscsak, Húgocskám, tartsál meg Magadnak. Tartsál meg annak, ki szívében annyi keserű láng lohad ki mégis szerényen gondol Rád, ha jő az alkonyat. Tartsál meg más leikébe látó, kócosfejíi kisfiúnak, akinek nem adtak semerre, sohase igazat. Tartsál meg mosolygó ifjúnak, ki szemed tavába tekint, ki megborzad a szerelemtől, de mégis csókot hint. Tartsál meg olyannak, mint akit tervében senki meg nem ért, ki eldobott sokszáz szerelmet a Te szerelmedért. — BORBÉLY TIBOR: Kérés Végy karodba ringatón, — Ügy dajkáljál, — mint a tón — Szél zenére ring a nád, — Hallgatva a szél szavát. Ringass engem, — légy velem, — Jó anyácskám légy nekem. Két karodban alszom el, — És fiad, — ha nem felel, — 1 kölesdi színjátszék a járási verseny előtt a Mélyen alszik, — messze jár, Álmok útját járja már. Homlokán apró ráncok szaladnak — nem mélyek, még csak most kezdenek bevésődni — s ahogy leül a székre, és beszélgetni kezdünk, nem lehet megállapítani, hogy mennyi idős. A hangja és ahogy munkájáról beszél, fiatalnak mutatja az életvonta jelek, viszont — melyek arcán és hom- 1! lokán mutatkoznak — azt bi, zonyítják, hogy voltak nehéz , pillanatai az életben. Éppen egy óra van és vége a , tanításnak. Talán elfáradt (egész nap a sok csintalan gye- I rek között? Nem, nem fáradt * el, szereti a gyerekekeket és [ szívesen foglalkozik velük ... » A szomszéd helyiségből gyer- > mekzsivaj hallatszik át: gyű1 lést tart az egyik őrs, s nyílik I az ajtó, belép két kislány, hogy i nem rosszak ám ők, csak új őrsvezetőt választanak ... Mosolyog. Ő már megszokta, hogy ezek az apróságok, ha csintalanok is, de nem rosszak, hogy nagyon jók is tudnak lenni, csak foglalkozni kell velük. Ilyenek a nagyok is. Azok a nagyok, akik a kultúrcsoport- ban szerepelnek. Mert azokkal ,is van néha baj: ők se rosszak, csak könnyen sértődnek és hamar visszaadják a szerepet. Az is megtörtént már, hogy a főpróbán adta vissza valaki a főszerepet. És akkor ő, Farkasfalvi Erzsébet lépett a színpadra a nagymama szerepében. Persze ez előfordult, de nem rendszeres az együttesben. Szereti a kultúrcsoport tagjait és azok is szívesen dolgoznak vele együtt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az elmúlt vasárnap sikeresen szerepelt a színjátszó csoport a körzeti ver senyen, s mennek a járási döntőre. Az iskola tánccsoportja ezen szintén részt vesz. — Mióta vezetője a kultúr- csoportnak? ’ — 1950 óta — hangzik a szerény válasz. — S ezalatt az idő alatt sok szép és valamivel kevesebb rossz emléket, tapasztalatot gyűjtöttem. nül azt kérdezi az ember, hogy milyen segítséget kapnak és kitől, erre a kérdésre nem az a válasz, ami illene. Talán a szép emlékekről beszéljünk: a tavalyi seregszemlén a színjátszócsoport eljutott a megyei döntőig. Igen sokszor érkezik levél a szomszéd községekből, hogy szeretettel hívják őket szerepelni, és ők mindig szívesen mennek ... — Közeli terveik? —■ Vasárnap mutatjuk be Moliere, Dandin György című színművét. Aztán pedig megyünk a járási versenyre. Ha ilyen jól dolgozik a kultúrcsoport, akkor önkényteleA tanáccsal ugyan jó a kapcsolat. Most van fa, hogy be- fűthetnek. Az elnök megjelenik a bemutatókon, belépődíjat is fizet. Próbán viszont még nem volt. Pedig nagyon jól esne az együttesnek, ha a község párttitkára, tanácselnöke megnézné egyszer készülődésüket. Talán segíteni is tudnának. És különösen jól esne ez a segítség — vagy ha nem segítség, hát biztató beszélgetés az együttesnek most a járási verseny előtt. Mert ha az együt tes tagjai látnák, hogy a párt és a tanács figyeli münkájukat, segíteni akar nekik, nagyobb lendülettel, átéltséggel és odaadással játszanának. ( Kovács József: ' Borzas kicsi fejét belefúrta a párnák- J ba. Dobálta magát az ágyon ide-oda, de i sehogyan sem tudott mélyen elaludni. — 4 Csak amolyan fél álomfélében töltötte el (az éjszaka javarészét. Hajnalodott már, (amikor igazán elfogta az álmosság, de ak- ( kor sem pihent teljesen nyugodta' n, mert (álmában egy csúnya, alacsony, gonosz J emberke el akarta lopni a hímestojáso- (kát a nyuszikák fészkéből, meg a csoko- (ládékat. Egész idő alatt ezzel a gonosz ( emberkével viaskodott, míg végül is regÍ gel kissé fáradtan ébredt, amikor a nap már sugarában fürösztötte az egész (tájat. f Emőke csodálkozva vette észre, hogy (a gonosz emberke nem nyúlt semmihez. ! Ugyanúgy megvan a kis fészekben minden, mint az előző nap estéjén, amikor apukával és anyukával elkészítették. (.Igen, együtt, mert tavaly már észrevette, (hogy nem a nyuszika hozta a hímes- jtojásokat, meg a csokoládékat, hanem ianyuka festette, illetve apuka hozta a 4 boltból. Hiába zárták be a szobába, ő a (nyíláson mindent megfigyelt és idén (már nem lehetett becsapni. És nem is (próbálkoztak Emőke szülei, belenyugodtak, hogy kisfiúk már tudja a rej- Átélyt, amit pedig sokáig titkoltak előtte. I Emőke mind jobban elmerült a szekrény, de számára mégis kedves húsvéti rajándék csodálatába. Ott sündörgött egy- fre a kis fészek körül és ma reggel jobban Jtetszett neki minden, mint tegnap este. ?Nézegette a szépen mintázott tojásokat, \megfogta a csokoládékat, egyet fel is nyitott és megkóstolta. A legnagyobb öröm fákkor fogta el, amikor anyukája kihozta (a szekrényből az ajándékba kapott új fruhát és új cipőt. \ — Milyen szép! És minden kisfiú ka- % pott ilyet? Húsvéti reggel Az anyuka nevetett. — Ahol jók voltak a kisfiúk, ott igen. — Anyuka! — Tessék, kisfiam. — Meséltél nekem egyszer valamit egy gonosz emberről, meg egy árva kisfiúról, de akkor nem mondtad el végig. — Meséld el most?! Az anyuka leült, s a két kezébe fogta kisfia fejét. Mesélni kezdett: — Volt egyszer régen egy árva kisfiú. Ilyen kicsi volt éppen ,mint te most. Az édesanyja és az édesapja meghalt és a kisfiú egyedül maradt. Szomorkodott egy darabig, hogy mi lesz ezután ővele. Nem kellett sokáig egyedül lennie, mert egyszercsak bekopogtatott hozzájuk az édesapjának egyik rokona és azt mondta neki: „Mától fogva nálunk laksz és nekem fogsz dolgozni”, s ezzel magával vitte a kis árvát. Telt, múlt az idő. A kis Lacikát ez a gazdag és gonosz bácsi sokat dolgoztatta. Egész nap zavarta és este, amikor megjött a munkából fáradtan, sokszor még enni sem kapott, vacsora helyett verésben volt része. Lacika nagyon szomorú volt. Sokat sírt, lefogyott, a ruhája elrongyolódott. Nem törődött vele senki. Történt egyszer, hogy Lacika az elrongyolódott ruhája helyett egy jobbat kért a gazdag bácsikájától. Nagyon megharagudott ekkor a gazdag ember a kisfiúra és megverte. Lacika szeméből hullottak a könnyek. Sírt, keservesen sírt. Érezte, hogy egyedül van a földön, mióta elvesztette szüleit. Nincs akihez bizalommal fordulhatna, mindenki kineveti, ha panaszkodik. Segítség helyett csak verést kap. A kis Lacika odáig ment bánatában, hogy kiült a ház elé és a sápadt holdnak elpanaszolta bánatát. Majd amikor a gazdag és gonosz ember mégegy- szer megverte, amiért nem hagyta abba a sírást, a kisfiú felkelt és elindult egyedül az éjszakába. Nem tudta, hova, s merre megy, csak ment, amíg elérkezett egy kúthoz. Ekkor már annyira csordultig volt a szíve bánattal, hogy belevetette magát. Másnap reggel, mikor a napsugár szétszórta fényét a földön, a kis Lacika már halott volt. Nem kért többé új ruhát húsvétra a gonosz bácsikájától, megelégedett már a rongyossal. Nem volt többé szüksége rá. Éppen ilyen szépen sütött a nap kisfiam akkor is. Alig vették észre néhányon, hogy egy gazdag és gonosz ember a halálba kergetett egy árva kisfiút. Ernőké álmélkodva hallgatta a mesét, majd amikor vége volt, megkérdezte: — Igaz volt ez, anyuka? — Bizony, igaz történet volt ez, kisfiam, és nem mese. Csend szakadt közéjük. Ernő édesanyja simogatta a gondolkodó kisfia fejét. — Emőke nem szólt egy ideig, csak ült a kisszéken szótlanul, anyukája lába előtt. Nagysokára jegyezte meg: — Milyen gonosz ember volt az a gazdag bácsi! — Bizony, kisfiáim. — Ugy-e, ma már nem kellett volna meghalnia Lacikának? — Nem — nyugtatta meg Érnőke édesanyja kisfiát. Emőke felkelt édesanyja lába elől és újból elmerült a kis fészek, meg az új ruha és új cipő csodálásában. Nézte és gyönyörködött bennük, de nem tudta iga. zán élvezni a pillanatot, mert egyre az járt a fejében, hogy miért kellett a kis Lacikának akkor, régen meghalnia. Van egy költő barátom. Ha hiszik, ha nem, nem pénz költő, hanem valóságos versfaragó! Szép verseket ír, de nemcsak magának, hanem a „széles tömegeknek“ is. Ha egyetlen szóval akarnám jellemezni, azt kellene mondanom „befutott“ emberről van szó. Hát kérem, mint afféle kezdő író, a minap elvittem egyik írásomat ehhez a barátomhoz és kértem, hogy járjon közbe a lapnál, hogy közöljék és ami a fő-fő: honorálják. Igazán kedves volt! Nem, lehet mondanom semmi kifogást. Ült hatalmas íróasztala mellett. Az asztal előtt piros futószőnyeg terült el és kellemes meleg volt. Én, az induló író, akarom mondani, tanonc álltam a legnagyobb Ur előtt és remeg ve gondoltam arra, amit mindjárt ki kell mondjon a „legnagyobb Ur“, aki nekem barátom. Remegve lestem, a szája rándulásait és vártam, hogy mikor szólal meg. Végre megszólalt: „Parancsolj, van itt szék, ülj le.“ Valamit dadogtam és leforrázva leültem. DICSŐ CSABA: A legnagyobb Ur... (Szatíra) — Na lássuk azt... (mivel tapintatból, vagy isten tudja miből nem akart megbántani, nem azt mondta, amit szeretett volna, hanem kis szünet után így,szólt, természetesen a hatásos póz sem maradt el) ... az írást... odaadtam a letisztázott humoreszkemet, amelynek címe a „Szabad nap“. Átvette, megforgatta, majd elővette, tűhegyes „Mephisto“ piros ceruzáját és olvasni kezdett. Nem is olyan sokára itt is,, ott is piroslott valami jel a habfehér papíron. Végül elolvasta és - megszólalt. Ennyit mondott csupán, de ezt is tagolva: „nem rossz!“ Felszabadult sóhaj hagyta el a mellemet és az öröm megkétszerezte önbizalmamat, ami azonban a későbbiek során alaptalannak bizonyult. (Na hallják, ez nagy szó volt, hiszen ő már befutott.) Csak át kell dolgozni — folytatta. Azt mondja például, nézd csak, ezt a nevet feltétlenül modulálni, magyarosítani kell, hiszen magyarok vagyunk. Vagy nem? Ha igen, akkor miért használsz idegen neveket...-— De ... (merészeltem megszólalni én, de ő leintett és folytatta). Úgy látom, hogy Ni- kolov helyett itt feltétlenül jó lesz a János ... — De ... (ez újra én voltam). ■— Na, még itt is kell egy kis javítás. Semmi baj pajtás, majd én faragok belőle, valamit. Magnak, hogy úgy mondjam jó ... Hagyd itt, majd közöltetem, a lapnál szólok egy pár szót... Nagyot köszöntem és illedelmesen távoztam. Vártam és lestem a lapokat, de nem közölték. Erre fogtam magam és arcátlanul elmentem a szerkesztőségbe megkérdezni, hogy mi a helyzet az én kis írásommal. Azt mondja a szerkesztő:— Ne haragudjon kedves kartársam, de hülyeségeket nem közlök ... — De ez humor — (kockáztattam meg egy közbeszólást). — Istennyila, ez nem humor — mordult fel erre — ez rosz- szabb egy foghúzásnál, pedig eddig azt vallottam, hogy annál nincs rosszabb ... — De hát olvassa el ezt, ez az eredeti — Elolvasta ... Nem szólt semmit, írt valamit, kaptam egy százforintos utalványt és közölték. De a lelkemre kötötték, hogy az ezutáni dolgaimat nyersen adjam át és ne próbáljam stilizálni. Na, ehhez mit szólnak? Én csak annyit, hogy ő a a „legnagyobb Ur“ és ezek után is azt mondom, hogy ő már befutott ... De egy szilárd elhatározás született bennem: legyen bár Ö a legnagyobb Ur, én azonban mégsem mutatok meg neki soha többet semmit. Úgy ahogy tetszik hallani, soha többet semmit... A diákok is segítettek „Mint az őrült, ki letépte láncát, vágtat”-ott a Duna az eddig árvíztől nem fenyegetett tájon isi Az elmúlt napokban soha nem látott forgalom volt községünkben is. A különböző városokból érkezett TEFU-kocsik egymást érve robogtak a szekszárdi betonúton. A mentési munkákból nem maradt ki a Bonyhádi Állami Perczel Mór közgazdasági Technikum sem. önkéntes brigádot szerveztek: Igazgató elvtárs, férfi tanáraink és a fiúk elmentek a Sióagárd—szekszárdi vonalra. Kitartóan dolgoztak a gátak megerősítésén. Másnap reggel jöttek haza, de készek lettek volna újra visszamenni, hogy megszabadítsák a területet a veszélytől. Itt találkoztak szovjet katonákkal, akik magukkal nem törődve, mentették a még soha nem látott, szavukat nem értő lakosságot és értékeiket. Együttérzünk a kárt szenvedett embertársainkkal. Osztálygyűléseket tartottunk és elhatároztuk, hogy iskolánk minden tanulója egyszer nem megy moziba és a mozijegy árát, fejenként 2 forintot adunk az árvízkárosultaknak. A gép- és gyorsíró szakiskola is csatlakozott kezdeményezésünkhöz. — Gondoltuk, sok kicsi sokra megy. Iskolánk DISZ-vezetősége kezdeményezte, hogy az egyéni hozzájáruláson felül a színjátszó csoport adja elő Csiky Gergely Kaviár című színdarabját az árvízsújtottak javára. Igazgató elvtárstól engedélyt kértünk erre. Megígérte, hogy el fogja intézni, hogy a járási kultúrházban tartsuk meg az. előadást. Április 2-án mutatjuk be a színművet és reméljük, hogy Bonyhád közönsége jó szívvel támogatni fogja ügyünket, hiszen mindenki tudja, hogy minden forint alapköve az újy épülő házaknak. SZILASI ANNA, IV. o. - ,
