Tolnai Napló, 1956. április (13. évfolyam, 79-102. szám)
1956-04-04 / 81. szám
Jrodaiom * ntíh>éó<zet* Vita a pártosságról Ezen a címen tarto.ta első együttes vitaülését, március 26-án a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv, és Irodalom- tudományi Osztálya és a Magyar Irodalomtörténeti Intézet. A vitaülés témájának fontosságát, időszerűségét tekintve, méltó folytatása, az irodalomtörténészek elmúlt évi, a realizmus problémáit tárgyaló kongresszusának, örvendetes bizonysága az élő és klasszikus irodalom tanulmányozásában kialakuló egységnek és harmóniának. Az alábbiakban Bóka László levelező tag vitaindító előadásából és Sőtér István korreferágató motorja, a párttal szorosan együttműködő államhatalommal teljes egyetértésben. — Ebben az új helyzetben a Pártosság kérdése a pártharcok szintjéről a hazafiasság szintjére emelkedett... gél az azoktól való elvi elkülönülés célját szolgálta, ma pedig minden becsületes, népét szerető, hzája sorsáért égő író számára kötelező igény, mível ma a párt minden hazafias munka eszmeadója, irányítója, moztumából közlünk részleteket. Bóka László : A pártosság kérdése a* irodalomban A pártosság elvének és gyakorlatának szükkörű értelmezése ellen Az irodalom pártosságának kérdése Lenin 1905-bent kelt — „Pártszervezet és pártirodalom” című ismert cikkében vetődött íel teljes élességében, s ma sem lehet e kérdés tisztázásának más induló pontja. Ebből következik az, — s ezt is le kell szögeznünk elöljáróban, — hogy az irodalom pártosságának kérdésétől elválaszthatatlan az irodalom, a párt irányításának kérdése. A pártosság nem lehet valamely világnézet elfogadása, a párthoz való pozitív viszony vállalása, a pártirányítás elfogadása nélkül. Mindezt azért kell a részletekbe ható kifejtés előtt leszögeznünk, mert eleve útját akarjuk szegni minden olyan kísérletnek, mely a pártosság kérdését vissza akarj a vetíteni a múltba, s egybe akarja mosni az irodalom pártosságát az irodalom politikai irányzatosságával, vagy akár az irodalom haladó, forradalmi politikai irányzatosságával. Az irodalom pártosságának az volt a feltétele, hogy létrejöjjön egy olyan párt, mely képes arra, hogy az írókat irányítsa, anélkül, hogy korlátozná, lefokozná őket, anélkül, hogy a valóság teljes megismerésétől, s teljességében való tükrözésétől korlátozottabb célok felé irányítaná őket. Ilyen párt csak egyfajta van: a bolsevik típusú kommunista párt. Az a párt, melynek ideológiája a valóság megismerésének eddig legtökéletesebb tudományos elmélete és módszere a dialektikus és történelmi materializmus. Ennek a pártnak az ideológiája nem korlátozza az író ösztönösen a valóságra irányuló tehetségét, hanem tudatosítja benne ösztönös képességeit és egy olyan módszert ad a kezébe, mely a valóság megismerésének legbiztosabb módszere. Ennek a pártnak a működése nem köti meg az író kezét sem azzal, hogy bizonyos osztálytematikát, osztályizlést követel tőle, sem azzal, hogy bizonyos dogmatiz- mus kényszerét készteti rá. Ellenkezőleg arra irányítja, hogy minél szélesebb rétegekhez szóljon ,azt ' teszi kötelezővé, hogy sajátos tehetségét arra használja, hogy az elmélet és a gyakorlat viszonyát szakadatlanul ellenőrizze. ... Leninnek az a tétele, hogy az irodalomnak „Pártirodalommá kell lennie” ma is érvényben van, de azzal a módosulással, hogy megfogalmazása idején nem vonatkozott a párton- kívüli írókra, hanem éppenségA marxizmus-leninizmus filozófiája, mint a társadalmi és természeti jelenségek megfejtésének kulcsa és a politikai cselekvés iránytűje, feltétlenül a legbiztosabb út a pártossághoz .; . Dogmatikusnak kell tekintenünk a pártosság elvének szükkörű értelmezését, de még inkább dogmatikusnak azt a szűkösségét, mely az elv érvényesítésénél a gyakorlatban jelentkezett. Volt egy olyan helytelen gyakorlat, mely pártosnak csak azt az irodalmat tekintette, — mely egy épp napirenden lévő, sürgető, önmagában kétségtelenül fontos kérdés megoldásához mozgósított. — Ez a gyakorlat az alkalmi költészet jogosságát hirdette. — és e jogosságot nem is akarjuk kétségbevonni, de vajon csupán alkalomszerű lehet-e a költészet, az irodalom? ... Különösen most, a XX. kongresszus fényénél érezzük időszerűnek, hogy a pártosság alkalmazásának többrétű és kötetlenebb, egyénibb és kezdeményezők, — valamint művészibb gyakorlatára törekedjünk. Ki kell bontanunk a pártosság gyakorlatát abból a szűkösségből, mely önmagukban helyes és fontos tételek puszta illusztrálására szorította az irodalmat. ... Pártos az az író is, aki képes ábrázolni, nevén nevezni életünk új sajátosságait, kialakuló új embertípusok jellegzetességeit, sőt, aki versben, drámában, vagy epikában képes megszólaltatni azt az új életérzést, mely társadalmunkat jellemzi. Hisz maga a szerelem, a barátság stb. érzései is új és új módon jelentkeznek koronként. A lényeg változatlan marad, de a színezet más és más... Nem kétséges, hogy az „örök” szerelmi tematika na- gyonis új és újfajta jegyekkel bővül a történelmi és társadalmi folyamatok következtében. Ha egy mai költő ki tudja fejezni ennek az érzésnek a mi társadalmunkra, a mi korunkra jellemző, — sajátos változatát — akkor pártos művet alkot, még akkor is, ha versében a pártról, vagy a szocializmus építéséről közvetlen szó egyáltalán nem esik. Mindezzel csak arra akarok utalni, hogy a párt ügyének az emberiség ügyéért vívott nagy harcnak szolgálata nemcsak közvetlen úton, — de a téma, az ábrázolási mód közvetett formáiban is megvalósulhat. . (A hozzászólások ismertetésére visszatérünk.) MISZLAI GYÖRGY: Elmúlt, elmúlt... (1945 április 4-re) Elmúlt, elmúlt a népek nagy tusája... Vérvcsztve, némán gunny ászt már a föld. Álomrabló, tűzvészes éjszakákra Pihentetőn borul reá a csönd. Megkínzott lelkünk új erőre támad: Hegeszti fény az izzó szívsebet. Oszlik, foszlik a gyötrő, régi bánat, A nap kisüt borult egünk felett!... Rabságos évek kínja, szenvedése Lassan beléhull a múlt távolába, A feledés koporsójába zárva. Szabadok lettünk éne, végre, végre!.., A mennyboltra, a tiszta égi kékre Aranybetűkkel írva: Béke, Béke!... <* KOVÁCS FERENC: I Sírok között Elnézem sokáig hantjukat. Felettük mi szépen feléled a tarka virágok szőnyege, hogyha tavasz ébred. S alusznak az idegen földben, kikről tán haza hír se röppen, csak győzelmi ének. ... Hideg tél szele fújt, amikor itt jártak — iszonyú napok hősei — és kezük az úri törvényszék rossz lábát törte ki recsegő, szuette vázából, hogy a nép bosszúja lángjából gyújtson tüzet neki. Ök azok, kik meghaltak ifjan, magyar rögöt szorítván kezük, hogy ezt az úr-zsarolta földet é od’ adhassák nekünk. I* Meghaltak, magyar, a jogodért, é meghaltak a szabadságodért — i meghaltak helyettünk! Itt, ha a járó-kelő elmegy, e határkőnél — időznie kell, mert a múlt nyomai, a fájók eddig vezetnek el. És e sírokon innen fakad mindaz, ami már való marad s a jövőbe ível. — ... A vajúdó fák újra rügyeznek virágos sírjuk hantjai felett s egy-egy friss-torkú madár is nyelvez / tavaszi éneket, hol annyi könny és fájó kérdés után minden szívben megértés, — hála és köszönet! GUIDI FERENC: II szabadság dicsőítésére (Részlet.) Már 11 éve szabad a nép Űj úton biztosan előre lép. Most lerázva századok balsorsát Népünk szorgalma épít új hazát. Az eszme szerte hinti sugarát, Mint a nap, szórja forró aranyát. S ahogy ettől sarjad az új kenyér Népünkben az eszme mindjobban él. Eszme erejétől riad a múlt: Minden régi és ósdi a porba hullt. Népek hazája lesz e nagy világ, Idő érleli népek tavaszát. # } Buni Gésa: €■ VA (Elbeszélés) Megállt a katedránál és végignézett az osztályon. A sok csillogó szem olyan fényesen és tisztán ragyogott feléje, mint a kék ég nyáron, ha a hűs fa alól felnézett rá ... Milyen tiszták ezek a lányszemek! ... Milyen selymesek, puhák az aláomló hajfürtök ... Ahogy nézte őket, — valamennyit egyszerre — mintha nem lett volna sokkal különb az se, aki a harmadik padban ült, pedig az más volt. Már régen megállapította, — hogy az a leány más, az szép és szomorú emlékeket ébresztett benne, s azt a lányt titokban ha magyarázott is, szívesen nézte. Már négy éve nézte s a négy év alatt ő számtalanszor elment mellette, elment mellette úgy, hogy nem állt meg egy pillanatra, hogy kicsit remegő kezével megsimogassa a haját négy év alatt egyszer se mert odahajolni dolgozatíráskor, hogy a fülébe súgja: „Kislányom”. Pedig, hogy szerette volna neki egyszer azt mondani, vagy azt, hogy Éva nem úgy kell megoldani azt az egyenletet és megfoghatta volna a kezét, hogy odavigye ahhoz a zárójelhez, ahol eltévesztette. Nem volt hozzá elég ereje, pedig hogy szerette volna. Most úgy érezte, hogy oda tudna menni és megmondani Évának, hogy valami különös érzést ébresztett fel benne a négy év alatt, amíg figyelte innét a katedráról. — Valami olyan érzést ,amit akkor érzett, amikor az ő Éváját megismerte gyakorlóéves korában a harmadik padban, s talán meg tudná fogni Baranyai Évának is úgy a kezét, mint valamikor régen Máté Éváét. A diákok különös kíváncsisággal néztek a tanárra. Fur- csa volt nekik, hogy most olyan soká áll a katedra előtt és néz rájuk. Mert mindegyikük úgy érezte, hogy őt nézi. Máskor is ott szokott állni a katedrán, háttal az asztalnak támaszkodva, talán most is éppen azon a helyen áll, ahol tegnap, tegnapelőtt és minden nap szokott, de most mégse az volt, mint máskor mindig. — Most a szeme is mintha fényesebb lett s a kezében is mintha megrezdült volna a kréta. Nem remegés volt ez, csak olyan finom rezdülés, ahogy a bokrok gyöngeágú hajtásai rezdülnek meg, amikor alig suhanó szellő kúszik el közöttük. Ilyen sokáig még egyszer se várt Soós tanár úr a csendre. Kicsit félni is kezdtek ,hogy talán mérges és feleltetni fog. Valamennyien arra gondoltak, hogy valaki tán nem köszönt az utcán, vagy késő este látott meg valakit fiúval sétálni a parkban. A tanár jobbkeze, amiben a krétát tartotta, könyökben behajlítva —, hogy keze feje a kabát középső gombjánál pihent — lehanyatlott és Soós tanár úr úgy kapta fel a fejét, mint aki messze elgondolkodott, s nem vette észre, hogy sokan figyelik. — Nem felelünk. Majd talán később ... — mondta halkan, pedig eszébe volt, hogy Baranyai Évát kihívja a táblához, hogy ott legyen a közelében, hogy mégegyszer jól megnézhesse, mert talán nem is hasonlít annyira Máté Évára, az ő Évájára, mint ahogy azt elképzeli. Talán egészen más, csak a név, meg a sok bolond képzelődés zavarja meg. De nem hívta ki, talán nem merte... — Negyedik érettségi tételünket a Pythagoras-tételt ismételjük át. Levezetem a táblán, tessék figyelni. — És magyarázta, mint már annyiszor a tétel levezetését, hogy számát se tudta. Elmondta, hogy hogyan és miért egyenlő az „a” négyzet és „b” négyzet a „c” négyzettel. Lerajzolta a háromszöget, oldalaihoz a négyzeteket és magyarázott, bizonyított, de szeme előtt a tábla fekete lapján nem a számok négyzetei táncoltak, hanem Baranyai Éva arca, a fokot jelző karika, mintha kék szeme lett volna, s a letörölt rész krétacsíkjai, mintha Baranyai Éva szőke haja .;. Visszafordult az osztály felé és megkérdezte: — Jól megjegyezték? — Véletlenül magázta őket, eddig még soha. Kicsit talán el is pirult, amikor leült a sárga nyikorgó lábú székre és zsebkendőjét húzta ki nadrágzsebéből. Furcsa volt a tanár úr. Baranyai Éva néha félénken sütötte le szemét, amikor észrevette, hogy a tanár őt nézi. Arra gondolt ,hogy talán sejti, hogy az ismétlésre feladott három tételt nem vette át lelkiismeretesen, mert sétált a parkban előtte nap. Szeretett volna odamenni a tanárhoz és megmondani neki, hogy holnapra megtanulja becsületesen, inkább nem megy el a megbeszélt találkozóra 5 órakor, de megtanulja, csak ne nézzen rá olyan szemekkel a tanár úr::: Pedig a tanár nem tudta, hogy Baranyai Éva nem készült, nem kérdezte, hogy miért és Éva nem mondta meg, talán szégye’te volna is megmondani ennyi lány előtt: A tanár pedig magyarázott, állt a katedra előtt, elméletben bizonyította be a tételeket diktált, de gondolatai most az évek hosszú során visszafelé vitték; Megborzongott. Eszébe jutott az a borzasztó emlékekkel tele délelőtt. Itt állt a katedra előtt, magyarázott, Máté Éva ott ült a harmadik padban, hallgatta szavait, s kint lövedékek, aknák csapódtak be. Ez volt az utolsó óra, melyet akkor tartott, melyet ebben az osztályban hallgatott Máté Éva. Nem volt itt minden diák, sok hely üresen tátongott, de ő szívesen magyarázott, hisz hallgatta az Éva. S a tanítás után ketten maradtak az osztályban: Éva és ő. Tanácstalanul, egyedül. Nem volt hova menniök. A lány szüleit már rég elhurcol, ták a németek, s most a tanítvány tőle, a tanártól várt segítséget, tanácsot, talán védelmet is. Az iskola előtt végtelen sorban robogtak el a német autók, harckocsik. Nem volt tanácsos kilépni az utcára, — mert többször előfordult már, bogy a csupán szórakozásból lőttek agyon járókelőket..; Valahová viszont bújni kellett a németek elől is, meg az egyre sűrűbben csapódó lövedékek elől. Hová?... A pincébe? ... Igen, az jó lesz. Védett, mély, s valamelyik zugában majd meghúzódnak. Már osontak is a fal mellett a hátsó lejárat felé. Szorosan a falhoz lapulva, egymás kezét fogva értek az ajtóhoz, aztán bezárták maguk mögött. — Rossz székek, padok és asztalok halmaza volt egymásra dobálva az egyik sarokban. — Ott csinált helyet a lánynak, maga pedig asztalokat cipelt, hogy eltorlaszolja az első lejáratot. Izzadt, szálkák hasogatták fel a tenyerét, de mintha észre se vette volna. Magát mentette? ... Nem! — Kellemes melegség járta át a belsőjét, amikor arra gondolt, hogy Máté Évát, azt a szőkehajú, szinte betegesen fehérbőrű lányt mentheti. S ha már szabadok lesznek, ha a szovjet katonák kiűzik a németeket, akkor azt is megmondja majd Évának, hogy szereti; : : — Tanár úr kicsengettek — szólalt meg egy leány az első pádból. (Folytatjuk.) Sőtér István :
