Tolnai Napló, 1955. december (12. évfolyam, 281-307. szám)
1955-12-18 / 296. szám
4 NAPLÓ 1955. DECEMBER 18. JrodaLöm * rflüvéézeí * tudomány Ismerd meg megyénket Kakasd i. Egész területét, kisebb részek kivételével, patakok és malomárkok övezik körül. Már ebből is következik, hogy körös-körül mélyebben fekvő területek vannak. A vízgyűrűtől körülvett kakasdi határ a tájból kiemelkedik. A községen keresztül vasútvonal nem vezet, mert' a vasút építkezésnek kedvező vízszin> tes pályát a környék nélkülözi. A Mecsek-hegvség utolsó nyúl ványai vannak itt és a köztük lévő egyetlen hosszabb fővölgyben csak országút épülhetett: Bonyhád—Kakasd—Szek- szárd országút, de ez folyton hullámzó és meglehetősen nagy szintkülönbségeket mutat. Ennek a helyébe építettek most 1652—53-ban egy új beton útat, ahol a modern technika segítségével ezeket a szintkülönbsé ge'ket legnagyobb részben leküzdötték. Vasúti állomás csak a községtől 12 kilométerre fekvő bonyhádi, vagy a 14 kilomé tfrrre fekvő szekszárdi vasút mentén van. Ezeknek hátrá- m os voltát a község lakossága már régóta érzi. 1928-ban ja; vult a helyzet valamivel amennyiben rendes autóbuszjáratot kapott a község. Ez természetesen csak személyszállításra alkalmas eszköz volt, de hatása mégis nagyjelentőségű a község életében. Hogy a község fokozatos és lassú fejlődését megérthessük, vissza kell térnünk a legrégibb korokba és meg kell rajzolnunk az -őskor földrajzi viszonyait, annál is inkább, mert az őskori kép lényegesen különbözött a maitól. Nemcsak a Duna volt az egyedüli nagy folyam Tolna megyében, hanem a Sárvíz, Sió, Kapos, Koppány is hatalmas folyók voltak, de jóval nagyobbaknak kell elképzelnünk a jelenlegi kis patakokat is, mert ezek is három-négyszerte akkorák voltak, mint ma. Ez utóbbiakhoz tartozik elsősorban Kakasd szempontjából fontos Völgységi, vagy Hidaspatak, Rák patak, Malomárkok és a község közepén keresztül folyó kétágú vízárok. De víz bori tóttá el a most már szárazzá vált völgyeinket és azokat a mélyen fejevő területeket, ahü ma az eke töri fel a porhanyó földet. A vizek csak sokára tudtak maguknak utat ti; ni és csak igen lassan meg-megakadva és hatalmas mocsaras térületeket hagyva hátra, tudtak eltakarodni. Az iszaplera- kodás lassankint feltöltötte a hatalmas medreket, azokat, amelyek mai kiszáradt völgyeinket képezik és amelyekbe később a legtöbb Tolna megyei község telepedett. A jelen légi Kakasd község is egy ilyen valamikor vízzel borított vógy be telepedett le. De nemcsak a vízrajzi kép különbözött a maitól az őskorban, hanem a növényzet és állatvilág képe is. A magasabban fekvő területeket erdőségek borították, amit könnyen elhihetünk, ha tekintetbe vr-sz- szük a víz és erdőség kölcsönös földrajzi hatását: a mocsarak és vizek rendesen erdőkkel kapcsolatosak, az erdőségek ala csonyabb hőmérséklete viszont a helyi éghajlatot teszi hűvösebbé és nagymértékben tartja vissza a nedvességet. A mocsaras terű leteken és közelségében rengeteg vízinövény volt. A vizekben hal, rák, kagyló stb., ami viszont a halászó állatokat vonzotta oda. Például a vidrát. Rengeteg vízimadár is tartózkodott e területeken. Az erdőkben és szárazon pedig a mai vadállományon kívül sok olyan fajta vad is tanyázott, amilyeneket ma már csak képen vagy múzeumban láthatunk. A község területén az uralkodó talajfai az agyag, amely különböző részeken különböző elegyű. Humuszos, homokos, lőszös és kavicsos agyag fordul elő. Az 1783-as és 1809-es térképeket a maiakkal összehasonlítva látni lehet, hogy a község közepén végigfolyó vízárok régen három ágban folyó patakcsoport volt. Ahol ma a köz ség két egymással párhuzamos leghosszabb utcája van, ott azelőtt moesaraspartú patak volt Ma már csak egyetlenegy árok van még meg ezekből. A patakok köze és vízzel elöntött parti része sűrű vízinövényzettel volt benőve. Maga a falu a nagy mocsaras terület miatt nem települhetett oda ahol ma van, hanem a völgynek magasabban fekvő oldalára kellett települnie.Mostani helyére csak akkor telepedhetett, amikor a természet iszapfeltöltésével, az ember pedig lecsapoló munkájával szárazzá nem tette. (Folytatjuk) Az a vihar, amely az elmúlt hetekben az írószövetségben zajlott le s a nyomában támadó szellemi bizonytalanság és zűrzavar, amit most a Központi Vezetőség határozata zárt le, nemcsak az írók belső családi ügye volt. Nem is lehetett, mert az elmúlt tíz év alatt annyira megnőtt az olvasók tábora, hogy ma már milliók napi szellemi tápláléka a könyv. S e tíz év alatt nemcsak az olvasók száma emelkedett, — amely önmagá bán félsiker lehetne csak — de emelkedett az olvasók ízlése és irodalmi igénye is. Minden belső egyenetlenség elvi ellentmondás, ami az írószövetségen belül történik, pontosan lemérhető az olvasókon is: az olvasó társa és barátja akar lenni az írónak, azzal, hogy elolvassa művét, de azzal is, hogy csak azt olvassa el, ami a szívéhez közel áll, amit sajátjának tudhat. Ez az olva.sói igény helyes és jogos, mert a mai magyar elvasó, aki a szocializmus épí lésében edződött igaz emberré, olyan erkölcsi alapról szemlélheti és ítélheti meg Élet és irodalom irodalmunkat, amely mellett az író nem mehet el közömbösen. Mi az író feladata, mi az, amit az írónak el kell mondani, s aminek megfogalmazó sa nem magánügy és játék, hiú szófecsérlés és könnyelmű időtöltés? Mi teszi a művet kollektív élménnyé s éppen ezáltal maradandóvá? Egy pillanatra sem léphetünk le a valóság talajáról; a formalista játékok ideje lejárt s tendenciájában az egész mai világirodalom egy letisztult realizmus felé halad. A két legutóbbbi Nóbel- díjas, Hemingway és Lax- ness példája és nagy olvasottsága is ezt bizonyítja, mert az olvasók egyre fogékonyabbak lesznek a valóság dolgai iránt. A mi valóságunk harcaival és eredményeivel, pillanatnyi megtorpanásaival és előrejutásával, természetesen minőségileg más, mint az, amit mondjuk egy mai izlandi író maga körül láthat. Mert a mi jelenünkben — ha sokszor még csak csírájában is — de a jövő szele érezhető, s a jelen harcaiban megtalálhatók már a jövő eredményei is. Vannak hibák és nehézségek? Vannak, de ha nem lennének, erre a naponta meg újuló és hittel tele harcra sem lenne szükség. Ezeknek a nehézségeknek ábrázolása természetesen épp úgy írói fel adat, mint az eredmények őszinte feltárása, mert a kettő szintézise adhatja csak a való ságot. Aki csak a hibákat és bajokat ábrázolja épp úgy hamisít, mint az, aki tükörsimának, konfliktusoktól, nehézségektől mentes édenkertnek rajzolja mai életünket. A részigazságok egyoldalúsága csak torzképet adhat. Itt mór Arannyal is példálózhatunk, aki ezt így fogalmaz ta meg: Csak hogynem ami részsze- trint igaz, Olyan kell, ami egészben s [mindig az. Az írói feladat itt kezdődik: becsületesen megmaradni az „egész és mindig igaz“ valóságánál s Arany örökérvényű receptje nemcsak a torzításoktól ment meg, hanem attól a veszélytől is, -amit egy új se matizmus rejteget magában. A Központi Vezetőség határozata általános érdeklődést és általános helyeslést váltott ki. A pártnak joga, sőt kötelessége éber szemmel vigyázni irodalmunkat, s a milliós olvasótábor, amely szereti és becsüli irodalmunkat, ma joggal fordul az írók felé, várva, hogy mit válaszolnak a párt szavára. Mert az irodalom nálunk közüggyé vált s az olvasó segítséget és bátorítást kér az íróktól. Aki pedig süket az olvasó hangjára, aki elfordítja a fejét s másról beszél, nem teljesítheti azt a feladatot és hivatást, amit az írói rang jelent és megkövetel. Vitorlás Lermontovtól fordította Fogarasi Imre: A tenger ködös, leng a szellő, A hajó távolban, elhagyott, Mi az mit keres távol honától? A hazájában vajon mit hagyott? Dúl a vihar, süvít a szél, Az árboc hajlik és remeg; Nem, nem repül boldogság felé, E futás nem az örömtől ered. A tenger tiszta, kéklik a víz, Az arany Napból árad a fény. De ő lázadó, vihart, vészt keres, Mintha orkánban lenne remény. Szaiff István: A bálvány Lám, a tőke védőangyala (háború), most mélyen elpihent. Rút imádók várják: valaha tán felébred s véres tért teremt. Hogy imádják! Mint kérik mohón, hogy teremtsen véres orgiát, Hogy híznának rút halálszagon, megfojtva a népek mosolyát. De a szónk is perzselő, kemény, s hogyha kell, úgy ebből tett fakad! Elriasztja táborunk ezért, vértsóvárgó, rút bálványukat. S hogyha mégis, mint egy szennyözön, törne ránk ma ismét, kéjesen; pgy döntenénk le, hogy csörömpölőn, imádóit hadd temesse el! üéhány szó a Közgazdasági Technikum kultúrbemutatójáról Csütörtök délután 3 órai kezdettel a Szekszárdi Közgazdasági Technikum tanulóifjúsága kul- túrbemutatót tartott a Városi Kultúrházban. A kultúrbemutató keretén belül kultúrverseny folyt az egyes osztályok között. . . .|iEgyütt bírálva az egész iskola műsorát, arra a megállapításra jutunk, hogy a műsor át laga közepes színt fölé emelke dett. Voltak jó és kiemelkedő számok, voltak kevésbé kidolgo zott és sikerült alakítások és volt sajnos olyan előadott mű is, amit szerintünk még az utolsó pillanat bán is le kellett volna venni a műsorról. Az egyes osztályok mű sorát a következőképpen értékeljük: Az iskola legfiatalabb tanulóinak — első 'osztályosainak — műsora helyesen megválasztott anyag volt. Különösen szép és említésre méltó az osztály énekkarának szereplése és sajnálatos, hogy a magasabb osztályok ta nulóitól ilyen műsort nem láttunk. Említést érdemel Knift Mária harmonika szólója is. Az első osztály jelenete rendezői hl bákra enged következtetni. Ez a megállapítás valamennyi osztály színpad jelenetére érvényes. ... Múlik az idő ... S az idő múlását sokféleképpen lehet érzékelni, érzékeltetni. Kattog az óra, méri a végtelen idő egy részének múlását tavasszal kizöldelnek a fák, bimbóbaszöknek, virágot bon tanak, termésthoznak, lehul- lajtják megsárgult leveleiket, majd ismét tavasszal megismétlődik ugyanez a természeti folyamat. Ez az élet törvénye ... Percek, órák, évek kergetik egymást, a gyermekből ifjú lesz, az ifjúból férfi, a leányból asszony s az asz- szony hajába — mely valamikor feketén, barnán, aranysárgán csillogott — ezüstös csíkok szövődnek: Eljárt az idő ... Ha megöregszik az ember, s a fésű ősz hajszálakat tép ki, egyszer megáll egy pillanatra. hogy visszanézzen a hosszú, az emlékezés határán is túl nvúló életidőre. Elfáradt .egy kicsit — megdöbbenve veszi észre, hisz eddig soha nem érezte ezt a fáradtságot. Behúzódik a duruzsoló kályha mellé, nem kattintja fel a villanykapcsolót se, mint máskor ha félhomály szűrAnnus néni emlékesik... kült a szobában, nem nyúl a könyvespolc felé, pedig ott van a tegnap este félig olvasott letett könyv, csak ül, nézi a szoba sarkát, mintha valami újat fedezett volna fel, pedig ismeri régóta és mégse a régi, mert megrepedt, lehullott a vakolata, s illene már átfestetni... Annus néni is így van ... Idős már, s most leült egy kicsit a kályha mellé melegedni. Most talán először érzi, hogy hideg van már, s jól esik egy kis meleg. Jól esik pár meleg szó is ... Hatvan- három éves, negyvennégy éve tanít, s ebből a negyvennégy évből harmincnégy évet töltött Dunakömlődön. Úgy ismer itt mindenkit, mintha a gyermekei lennének, ö tanította meg őket az első betűre, ő igazította a kezüket, ha úgy fogták a ceruzát először, mint a botfaragó kést, ő mesélt nekik először a betűk titkáról, a számok erejéről, s úgy szerette őket, mint a gyermekeit szerette volna. Mert neki nem volt gyermeke, nem volt férje. Nem azért mert nem kellett volna senkinek, — szép lány' volt ő valamikor ,de úgy érezte, hogy ha megosztja szíve melegét, akkor kevesebb jut a gyermekeknek, akik nagyon rá voltak szorulva a szeretet- re. így hát nem ment férjhez, de annyi gyermeke volt, amennyit egy anya se mondhat magáénak, mert övé volt a falu minden aprósága, akik harmincnégy év alatt megtanulták leírni az „a“ betűt és megtanulták elolvasni ézt a szót: „anya“. És ezek az emberek, akik ma az ekeszarva mellett ballagnak a frissen- hasított barázdában, akik kalapáccsal sújtanak a vörösen izzó vasra, mind, mind szeretettel gondolnak Annus nénire — Zord Annára, a tanító nénire —, aki kedves szóval, vagy csípős nyakleves sei, de megtanította őket írni, olvasni, számolni... Most érzik, tudják, hogy milyen jó vol’t a tanító néni, még akkor is, ha kitérdel tette őket a sarokba. Annus néni is ezt érzi, amikor fogadja a bajuszos ember köszönését, aki kisfiával megy végig az utcán, mert mind a kettőt tanította, ő mind a kettőnek tanító néni csak az egyik úgy őrzi emlékezetében, mint fiatal, kacagó tanító nénit, a másik mint őszhajú, ráncoshomlokú tanító nénire emlékezik majd Fáradt már, pedig ma köny nyebb a munka, mint régen volt. Ma csak 30— 35 gyerek várja egy osztályban, régen meg 60—70, de előfordult az is, hogy 108 gyerek jutott rá. Akkor öten voltak, ma még- egyszer annyian hintik a tudomány magját Dunakömlődön. — Meddig tanít még, Annus néni? — „Amíg ki nem dobnak“ — nevetve mondja, tudja ő nagyon jól, hogy ma nem dobnak ki senkit, aki becsüle tesen végzi a munkáját. Nem ... nem fogják kidobni Annus nénit. De ön elfáradt már, s jól fog esni egy kis pihenés... Mi megbecsüljük önt. ön megérdemli a pihenést, mert jó munkát végzett. S_ visszalévő évei alatt majd ellátogat az iskolába, ahol minden pad, minden tábla emlékeket ébreszt... Leül majd a meleg kályha mellé, s ha a homály előrekúszik a sarokból, leteszi a könyvet az asztal sarkára és pergeti, pergeti visszafelé az éveket s megáll elidőzni egy- egy szép emléknél... Buni Géza Ugyancsak kifogásolható valamennyi osztály jelenettéma vá lasztása is. A II. osztály műsorából első helyen Horváth Mária szereplé séről kell megemlékezni. Móra Ferenc: Hegedű című versét szép előadásban tolmácsolta, s ugyancsak kellemes volt tőle hallani szóló énekszámát is, melynél kár, hogy a kíséret bizonytalan volt. A közönség lelkes tapsát érdemelte ki Maródi János, aki kíséret nélkül énekelt magyar népdalokat. Bátor kiállása, jó előadó készsége biztató ígéret. Szép volt az osztály tánccsoportjának leány tánca: fegyelmezett előadásuk példamutató lehet a többi tánccsoport részére. Legjobb felkészültségről a III. osztályosok tettek bizonyságot, változatos műsorukkal megérdemelték a verseny első helyét. Ha színdarabjaikat szintén jól választották volna, akkor elért eredményük alapján még nagyobb elismerést érdemeltek volna. Különösen szép volt az osztály tánccsoportjának decsi párnatánca, melyet valóban decsi motívumokból állítottak össze. Az iskola legjobb harmonikusát. Budai József személyében ismertük meg. Sajnos olyan darabot választott előadásra — a Kék- Duna keringőt — melyet nem tudott végigjátszani. A második műsorszám. még szerencsétlenebb volt: ,,Az én apukám” . . . A műsor nézője természetesen a IV. osztályosok szereplésétől várta a legtöbbet. S amikor vége volt a műsornak az a néző. aki kritikusan nézte végig az egész délutánt betöltő műsort, megállapította, hogy nem a IV. osztályé a babér. ,,A váratlan látogató” című rosszul megválasztott jelenet szereplői Örsi Adám alakítóját kivéve, jók voltak. A követ kező szám aztán a jóérzésű nézőben szinte felháborodást kelthetett. Ugyanis a kvartét első számaként szintén ,,Az én apu- kám”-at adták elő. Érthetetlen, hogy miért örvend ez azamdorí- tóan ízléstelen dal ilyenS. nagy közszeretetnek a Közgazdásági Technikum tanulói között. Szerintünk a pedagógusok is gyógyíthatnák az ilyen dzsesz-mániá- ban szenvedőket .különösen amíg iskolások. ,,És milyen szép volt a dal végén az az angol, vagy amerikai sző berikkantva, hogy. öllé.” Van elég magyar népdal, mely közül válogathatott volna ez a kvartét is. B.—K.
