Tiszai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1886–1890

1887. augusztus

— 6 —• ban az Isten kegyelmének s szent lelkének hathatós közreműködéséért könyörgött, kezdetét vette a gyűlés. III. (F.) A gyűlést elnöklő felügyelő ur a következő beszéddel nyitotta meg : Üdvözlöm az esperességek igen tisztelt küldötteit, kik itt egyházunk világi és egyházi renden lévő tagjainak, tanárainak és tanítóinak köréből ily szép számmal egybegyűltek, hogy munkáljuk egyesült erővel közegyházunk javát. Egyházunk, már az üldöztetés korszakában, védelemre, összetartásra utalva, látta be szükségét annak, hogy évenként gyűléseket tartson, melyeken az önfentartás eszközeiről tanácskozzék, nehogy a vihar elseperje. Nem fényes helyeken, nem fényes ünnepélyességek között tartattak meg e gyűlések: megtartattak ott, a hol, akkor a mikor, ugy a hogy lehetett. Nehéz idők voltak azok, melyek, Istennek hála elmultak. Azonban az ezen korra visszavihető szokás, melynélfogva minden esperesség, minden kerület legalább egyszer évente gyűlésezett, fenmaradt ma is, s ha bár az üldöztetés megszűnt, jól tesszük, hogy ahoz ragaszkodunk, különösen két okból: egyrészt t. i. azért, hogy egymást megismerhessük, másrészt pedig azért, mert minden kornak megvannak a maga mozgató eszméi, melyeket érlelni kell, megvannak a miénknek is, és gyűléseink emez eszmék érleléséhez nem jelentéktelen mérvben járulnak. Elmondhatjuk tehát, hogy ha a múltban a szükségesség parancsolta, ugy ma a czélszerüség ajánlja, miszerint évente összejöjjünk s egyházunk java felett tanácskozzunk. Azon tárgyak között, melyek felett ma tanácskoznunk kell, lesz egy, mely hazafias érzelmünket kellemetlenül érinti. Nem mintha a dolgot veszélyesnek ismernők fel: nem engedhetem meg, hogy veszélyes volna, mert csak az lehet veszélyes, a mi a szivekben gyökerezik, a mi erről a dologról fel nem tehető. Nem veszélyes hát, de mégis mélyen leverő, mert árnyékot vet reánk. Ne hagyjuk ez árnyék foltját magunkon száradni!!! Önök mindnyájan tudják, mire czélozok, hogy azon, egyelőre meglehetősen jelentéktelen, de esetleg könnyen nagyobb mérveket ölthető mozgalmat értem, mely egyházkerületünk egy részében némi tápot találni látszik, s melyet közönségesen panslavismusnak neveznek, de melyet én, hogy igazi nevén nevezzem, panrussi s m usn ak bélyegzők. Nem érdemes, hogy e tárgygyal tovább foglalkozzunk, mert hisz, Istennek hála, nincs itt minálunk gyökere. De minden kornak megvannak törekvései, melyek az elméket fog-