Szelényi Ödön–Szimonidesz Lajos szerk.: Theologiai Szaklap 16. évfolyam, 1918 (Budapest)

3. szám - A német racionalizmus. Lie. Fizeíy Ödönlől

— 70 — / sége van erkölcsi feladatok teljesítésére, a predesztinációt elvetik, vagy a megigazulássa! helyettesitik. Walch a krisztologiában Jézus kettős természete helyett Jézus különös lelki képességeiről beszél. Ernesti a Jézus hármas hivatalát az egyszerű bibliai tan szétforgácsolásának tekinti Eberhard „Neue Apologie des Sokra tes" c. munkájában a pogányok üdvözülését hirdeti. A megigazulásban a tridenti felfogáshoz, a szentségeknél a kálvinihoz hajlanak. Az eszkhatológiából a halhatatlanság és a megfizetés eszméje marad meg. Kant filozófiájával uj fázisa következett a racionalizmus történetének s a kritikai filozófia oly mértékben nyomta rá e mozgalomra a maga sajátos jellemét, hogy joggal a Kant előtti és a Kant utáni racionalizmusról beszélhetünk.* A Kant előttinek jellemző vonása, hogy intellektuális, optimisztikus eudämonisztikus, a Kant utáni racionalizmus praktikusan morális, metafizika ellenes és antieudämonisztikus. Kant filozófiája megdöntötte azokat a tekintélyeket, melyek eddig uralták a gondolkodást. Az isteneszme a theoretikus ész számára problematikus fogalom marad, aminek lételéről a maga eszközeivel meg nem győződhet. Csak az erkölcsi törvény alávetésében nő ki az ember a látszat világából és lesz tudatos autonom észlény, akit az intelligibilis rend vesz körül. Az ész bizonyitó ereje nem elég Isten igazolására. A gyakorlati ész számára azonban nyilvánvaló lesz Isten mint az erkölcsi és a természeti világ egységének feltétele. Isten mellé jön még a halhatatlanság és szabadság, melyeket Kant nem theoretikus dogmáknak, hanem praktikus posztulátumoknak nevez. Ezek alapján Kant a vallást „Religion innerhalb der Grenzen der blossen Vernunft" c. munkájában a morálra épiti. Szerinte a vallás összes kötelességeinknek isteni parancsként való elismerése. A történeti vallásnak tiszta ész vallássá, morállá kell fejlődnie. Minden egyházban a tiszta morális, vagy észhit és a történeti vagy dogmahit van együtt. A dogmának csak annyiban van értéke, amennyiben morális tartalmú. S hol az egyház átmegy a tiszta észhitre, ott közeledik az Isten országához. A morális vallás az emberi ész sajátja. A bibliának is morális értelme van s akkor a történeti közömbös dolog. A biblia képzeteit meg kell fosztani misztikus köntösüktől és akkor megvan az általánosan érvényes észvallás. A történet folyamán a kinyilatkoztatás megtette kötelességét, tehát nincs szükség rá. Ezeket a gondolatokat találjuk Fichte : „Kritik aller Offenbarung" c. munkájában is (1792). A vallás csupán a morál segítő eszköze. A kijelentés csak introductio a tiszta morális észigazságokhoz s nincs maradandó jelentősége. Kant nyilatkozataiból kétfélét következtettek. Egyesek azt, hogy a keresztyénség vezette be az észvallást s megvalósítja a tiszta * Dorner még egy harmadikat, az eszthetikai racionalizmust is felveszi' amelynek megalapítója Jakobi s hivei Hase, de Wette és L. J. Rückert. Inkább a racionalizmus spekulativ formájáról lehet beszélni, mely Hegelből indul ki és melynek Strauss és Biedermann a legkiválóbb képviselői.