Szelényi Ödön–Szimonidesz Lajos szerk.: Theologiai Szaklap 16. évfolyam, 1918 (Budapest)

3. szám - A német racionalizmus. Lie. Fizeíy Ödönlől

 német racionalizmus. A

reformáció, a renaissance s az ellenreformáció mellett a felvilágosodás egyike a legnagyobb mozgalmaknak az európai szellemi életben. Részben a 17., de különösen a 18. századot nevezhetjük a felvilágosodás századának, amikor az európai népek gondolkodása évszázadok régi hagyományainak bilincseitől szabadult meg. Felébredt a kritikai szellem s kiküszöbölte a régi előítéleteket, hogy a helyükbe világos fogalmakat és helyes nézeteket helyezzen. A felvilágosodás nem keresztyén, vagy theologiai mozgalom, hanem az emberi szellem történetének egy eseménye, annak a nagy emancipációnak befejezése, amely a 13. századtól kezdve tört utat magának és ideiglenesen a renaissanceban juthatott érvényre. Mert a reformáció a középkori egyház világnézete egységét megtörte ugyan, de annak lényeges alapvető gondolatait megtartotta. A középkorral megegyezett abban a meggyőződésben, hogy a kinyilatkoztatás abszolút érvényű s szigorúan egyházias világnézetet adott. S ezzel tönkretette a renaissance által előkészített törekvéseket, melyek a kultura elvilágiasitását, egyháztól való elkülönítését célozták. Azonban ugy a katholikus, mint a protestáns tekintély-kulturával szemben felébredt az ész autonómiájára való törekvés, minden adottnak szabad vizsgálása s a megismertnek csak a jó, az igaz és helyes elvéhez való mérése. A meglévő nézeteket nem veszik már önmaguktól értődőknek, a kétkedésnek, az újításnak szelleme szállja meg a kedélyeket s örökösen a dolgok természetes okait kutatják. Az elhivés helyébe a józan ész világosságát teszik s a tradició terhétől, a tekintély kényszerétől akarnak menekülni. Az az objektiv, általános érvényű norma pedig, melynek nevében kritikát gyakorolnak, az ész, a ráció. Mindennek, ami van, észszerűnek kell lenni. Az ész autonómnak érezze magát, önmagának nemcsak istrumentális, hanem mindenek előtt kritikai és normatív használatot is követelt. Alapjában törte össze az eddig mint önmaguktól értetődő és érvényes tradíciókat és tekintélyeket, önmagából alakítva és érvényesítve az uj nézetet és igazságot. A felvilágosodás nem csak gondolkodásban, hanem cselekvésben is szabadságot akart. Az életet akarta megjobbítani, hasznot létrehozni, boldogságot teremleni. Nemcsak Locke és a praktikus angolok vannak ettől a szellemtől eltelve, hanem olyan ideális gondolkodó is, mint Leibniz, gyakorlati reformokat követel. Nagy érdeklődéssel foglalkoznak az általános jóléttel és minden dolognál azt kérdezik, hogy mennyire hasznos. Még a költészet, a morál és a vallás terén is. Csak az a tudás értékes, mely praktikus célokat Theologiai Szaklap és Könyvujság XVI. évf. 5