Szelényi Ödön–Szimonidesz Lajos szerk.: Theologiai Szaklap 16. évfolyam, 1918 (Budapest)

6-7. szám - Református hittudományi oktatás. Dr. Zoványi Jenőtől

— 162 — vagyis a második lelkészi vizsgálat letétele után netalán eltöltött pótló, néha jó sokáig tartó időszaka. És aztán az élet, a legnagyobb tanítómester nem mindennap uj meg uj tapasztalatokkal gazdagitja-e az okulni vágyót és okulni tudót? A hittudományi tanfolyam ezt nem helyettesitheti, még ha az összes tanárok a legszélesebb körű casuistika alapján csupa gyakorlati kérdésekkel foglalkoznának is szakadatlanul. ami fő, nem is az a hivatása e tanfolyamnak, még a felekezeti akadémiákon sem, természetesen még kevésbbé az állami egyetemen, mert hiszen e tanfolyamon még a gyakorlati theologia szakcsoportjába tartozó tudományágaknak is voltaképen csak az elméleti oldaluk művelendő. Annak sincs értelme ennélfogva, hogy ezek túltengő helyet foglaljanak el a tanrendben akár a többiek rovására, akár az ifjúság megterhelésére, akár pedig általában a tudományos irány hátrányára. Még kevésbbé jogosult a gyakorlati theologia tanszékének az az elfogult kiemelése, mintha ez volna a legelső rangban levő az összes tanszékek között. Mikor ezzel szemben vannak egyes theologiai encyklopaediák, amelyek nem is tartják tudománynak az egész gyakorlati theologiát : igazán furcsa hatást vált ki az emberből, midőn nálunk meg az elsőséget igyekszik neki tulajdonitni valami érdekelt egyén. Egyáltalában nincs is sem alapja, sem célja annak, hogy akár gyakorlati fontosságuk, akár tudományos természetők szerint rangsorozatot próbáljunk megállapitni a tanszékek között, midőn a közös nagy célt : a theologiai tudománynak oktatás utján való fejlesztését és terjesztését mindeniknek ugyanazzal az erővel és egyenlő buzgósággal kell szolgálnia. És én, noha egyáltalában nem kivánom kétségbevonni a gyakorlati theologiai tudományoknak sem tudományos természetét, sem gyakorlati fontosságát, mégis túlságosnak találom főiskolai müvelésének azt a mértékét, melyet a magyar ref. egyház egyetemes konventje 1911-iki tantervében a gyakran hallott jelszónak és hangos kívánalomnak engedve juttatott neki. Az ellen egy szavam sincs, hogy a belmisszió elméletének és az egyidőben száműzött lelkipásztorkodástannak helyet adtak a tantervben az előbb is előadott homiletika, liíurgika. katechetika és egyházjog mellett; az ellen sincs, hogy bármi cimen is gyakorlati seminariumok tartatnak, noha a tantervben ezeknek a tekintetében is veszek észre némi tultengést, sőt kivihetetlennek bizonyult intézkedést is. De már azt egészen fölöslegesnek tartom, hogy még külön bevezetést is adassanak elő a lelkipásztorkodáshoz és belmisszióhoz. Ugyanannyi joggal külön tudományokat teremthetnének bevezetés a liturgikába, a homiletikába, bevezetés az egyháztörténelembe, bevezetés a dogmatikába, bevezetés az erkölcstanba, sőt bevezetés a bibliai bevezetésbe stb. cimek alatt. Annak sem birnám okát adni, hogy miért tették külön előadandó tárgygyá a gyakorlati bibliamagyarázatot, melynek elméletét felfogásom szerint épenugy az egyházi szónoklattan van hivatva kifejteni, mint a prédikációét és a homiliáét, vagy akár az imádságét, amelyet — jóval több joggal — szintén igyekeztek már külön tudománynyá tenni egyesek. Igazán nem értem, hogy