Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)

Tankó Bélától: Leibniz

8 Dr. Tankó Béla. Éppen ezért Leibniz szemében a valiás a teljes odaszentelődés istennek, tehát a legteljesebben gyakorlati viszonyulás, élet a vallás; s bármily félreismerhetetlen Leibniz egész rendszerén s lélektanán is az intellektualizmus, mint uralkodó jellemvonás, mégis lehetetlen föl nem ismerni egész valláselméletében a vallás nem értelmi, hanem kedélyi, érzelmi természetének mély és természetes érvényesítését, éppen azt, hogy a vallás sajátos létmód, s hogy a lényeges benne éppen az a közvetlen viszonyulás, azaz, éppen az a sajátos élettapasztalat. S a lényegesnek ily mély átélése alapján mondhatta, hogy a vallásra nézve mellékes és alárendelt jelentőségű a kifejeződés formája, a szertartás és az érteimkifejezés, a hitvallás és a dogma. Nem közöny volt az a lélektani és történeti szükségességgel kifejlődött formák iránt, csak túlzásukkal szemben való természetes visszatérés „az egy szükségesre". Azért van része amaz új vallásos típus útnak indításában s kialakulásában, mely a reformációban elvileg proklamált visszatérést az evangélium közvetlen vallásos élményeihez az ősprotestáns kor elkerülhetlenül dogmatikus, mert az új vallásos tapasztalatok tartalmának gyors konzerváló biztosítására kényszerült racionaIiz= musától megkezdte abban a pillanatban, mikor a protestantizmus ráeszmélt arra, hogy az ő ereje éppen a vallásos élettapasztalatok forrásának szüntelen tisztítása, azaz, hogy a protestantizmus lényege szerint vallásos életelv, nem értelmi, nem is külön erkölcsi, hanem vallásos: a keresztyén vallásos életmód restaurálása. Leibniz szerepe az új vallásos típus kialakításában — a vallás önállóságának és gyakorlatiságának, mert élet voltának hirdetésével — sokkal jelentőségesebb, mint az a bámulatos értelmi munka, mellyel a vallást, lélektani realitásának kiemelésén túl, magyarázta; theologiája nem ér föl a vallás lélektani lényegébe vetett pillantásával. De ez tette őszintévé theologiai vállalkozását is, mert a vallásban a személyes életet találta lényegesnek, azért kereshette őszintén ezt a közös lényeget egyeztetés s egyesítés alapjául a keresztyén egyházakban s mikor ebbeli törekvése sikertelennek bizonyult (amit a római egyház intranzigenciáia tudatában előre látnia lehetett volna), legalább a két protestánsban; s éppen így őszintén kereshette a pozitív vallások mindenikében, a keresztyénsége kivül is, de főleg ebben, azt, ami a vallásos öntudat történetileg kialakult ítéleteiben igaz s azért igazolható. Mert a vallás és tudás, hit és ész közt, a vallásos igazságok és az észigazságok közt nem lehet ellentét, tanítja Leibniz, azaz, a vallás igazságai nem lehetnek ellenmondásban az észszel, a metafizikai igazságokkal. Az, ami közös lényege minden történeti vallásnak, amit Leibniz természetes vallásnak nevez s amit azért mértékéül is használ a pozitív vallásoknak, mint amelyek amaz egy lényegnek megvalósítására való törekvések, — osztozik az észigazságok természetében: igazsága azon alapszik, hogy ellentéte nem gondolható. Ez a logikai alapja annak a meggyőző-