Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)

Tankó Bélától: Leibniz

Leibniz. 7 ] racionacis valóság, hiszen éppen a ratio van transcendálva metafizikai, kozmikus realitássá. Ε metafizikai racionalizmus — vagy racionalis metafizika — álláspontján egyezteti már most Leibniz a substancia új értelmezésével a metafizikai világmagyarázatok helyes mozzanatait egyoldalúságaik megjavítása után; így érvényesíti Spinosa egyetemes lényegével szemben a lényegek pluralitását, a materializmussal szemben az energizmust, mely ezen erő természeténél fogva idealizmust és vitaiizmust jelent; mindkét túlhaladt álláspont egyoldalú mechanizmusával szemben a teleologiát, melyet az erő gondolata természetesen érlel meg, mert az erő, mint tevékenység, valamely célra törekszik; s L. a kauzalitást, mely a monaszok teljes determínáltsága miatt semmiféle módosító behatást nem enged meg életük sorába, úgy egyezteti a teleologiával hogy az öröktől fogva meghatározott oki összefüggést, mely multat s jövőt oly véglegesen megszab, hogy a mult a jelenben van s a jelen a jövővel terhes — eszközül fogja fel a teleol. sor megvalósulására; éppen az oki összefüggés teljes érvényesülésével éri el a világ a maga célját: t. i. a legteljesebb összhang kifejtését a monaszok legtisztábban képező, tükröző tevékenysége által. Éppen ezért a világegyetem a maga egészében áll Leibniz szemei előtt, mikor a monasz életét rajzolja; filozofiája kozmocentrikus, az individualitás úgy érvényesül benne, mint a kozmosz összhangjának megvalósulásához nélkülözhetetlen alkotó tényezők elismerése. Az egyedi létezők, tehát a legkülönbözőbb erőfoku monaszok végtelen sorának végtelen átmeneteiben valósul meg a világ összhangja; tehát minden egyedi lét pótolhatatlan és önálló valóság. Az egyesnek célja annálfogva az egészben való életében van elérve; az embernél alsóbb rendű lények, éppenúgy, mint az embernél magasabbak, mert tisztábban szellemiek (angyalok) azzal töltik be életük célját, hogy az ő sajátos erejükkel elérhető tisztasággal képezik a világot. Ezen intellektualizmus szellemében, amely Leibniz monasz fogalmából következik, miután a képzést tette lényegükké, az ember célja a felvilágosodás, a képzés lehető tisztaságának elérése; s ez annálfogva erénye is. Minél teljesebben fejti ki szellemiségét, tehát, minél jobban megvilágosodik, annál tisztábban ismeri meg a kozmoszt, annál inkább szabadul egyéni önszeretete zavaros képeitől, annál inkább találja boldogságát a másokkal való kapcsolatok ápolásában; önzése oly fokban tisztúl emberszeretetté, amint értelme gyarapodik a kozmikus összefüggések megismerésében — a megvilágosodás egyszerre értelmi és erkölcsi tisztulás s tehát fejlődés. Nemcsak, de a fejlődés természetszerűleg nemesiti az erkölcsi megvilágosodást vallásossággá; mert a legmagasabb fokon a szeretet egyetlen méltó tárgyává az isteni tökély tisztaságát teszi, melyre addig is önkéntelenül törekedett az ember, mely mint vinculum substantiale összefűzi a végtelenséget, s most a törekvése öntudatosan magasztosul isten szeretetévé.