Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)
Tankó Bélától: Leibniz
6 Dr. Tankó Béla. erő az anyagnak ellentéte, tehát szellemiek, azért a substanciák szellemi létezők, s életük abban áll. hogy az δ sajátos, minden mástól különböző erőfoka szerint mindenikük más-más fokú tisztasággal és világossággal képezi, vagy tükrözi a világot. Ε szellemi realitások összhangzó egysége, a világ, tehát teljesen szellemi valóság, melyben az alkotó erőpontok erőfokának, azaz lényegességük fokának megfelelő tisztaság foka szerint teszünk különbséget anyag és szellem közt; anyag a legerőtlenebbűl tükröző erőpont képe, tehát a zavaros és homályos képekben kimerülő élet, szellem a tiszta képre képes erő, amennyire a véges létezőt éppen végessége ily tisztaságra képesíti. Teljesen tisztának csak a végtelen átmenetek sorának végén álló utolsó tagot gondolhatjuk, ő tisztán tevékenység, ő az actus purus, ő a tiszta szellem: isten. A véges lényeg mindenikéhez hozzátapad valami az anyagból: a szellem megkötöttségéből, a zavaros, mert érzéki képezésből s azért zavaros szemlélésből. De az istentől lefelé a leganyagibb valóságig a végtelen sokféleség alkotó valóságai szellemi létezők s ennek a szellemi jellemű metafizikai realitásnak adta Leibniz a monade nevet, melyet, úgy látszik, van Helmont közvetítésével Giordano Brúnótól vehetett át. A monasz tehát az igazi a-tomos, az egyszerű, a valóság végső alkotó eleme, a substancia, a mely azért az, mert magától és magában van. Mint ilyen öröktől fogva való, egymástól független, egymástól hatást el nem fogadható, abszolúte egyszerű realitások alkotják a monaszok a világ valóságait, csupán a maguk örökre determinált természetét fejtve ki, azért is nincs rajtuk ablak, nincs rá szükségük, — s mégis a legtökéletesebb összhangban működnek össze egymással. Ezt az összhangot az isten teremtő szellemétől kapták a kozmoszt alkotó monaszok; az egyes monaszok tehát a legfőbb monasz teremtményei. Teremtmény létükre mégis örökkévalók és nincs kezdetük, mert az isteni szellemben élnek, mint lehetőségek, mielőtt az isten a valóságba realizálná őket, mikor a legtökéletesebb világ alkotó részeiül szabad választással, mintegy az isteni szellemben lefolyó isteni előjáték után a puszta possibilitas-ból a compossibilitas-ba, az együttes létezésbe bocsátja a monaszokat, ami az igazi való lét, úgy hogy a valóság Leibnizra nézve is a lehetőség beteljesedése, complementum possibilitatis. Ebben egyszersmind elárulja magát L. rendszerének uralkodó eleme. Hogy a lehetőséget teszi a világmagyarázat legfőbb elvévé, azt mutatja, hogy a metafizikai realitások gondolatában az igazi hajtó csira az emberi szellem közvetlenül ismeretes valósága volt, s csak annak transcendens átirása az a metafizikai realitás, s a lehetőség gondolata, mely mint tisztán logikai kategória, helyén van a tiszta formai észelvek közt, szintén metafizikai realitássá lett abban az önkéntelen transcendenciában, mellyel L. az emberi öntudat világát egy tőlünk függetlenül létező metafizikai valósággá lényegesítette át, mely tehát nem lehet egyéb, mint végtől végig
