Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)

Tankó Bélától: Leibniz

Leibniz. 5 ] Leibniz indítására tovább fejlesztettek, átöröklődött a német idealizmusba és romantikába s Humboldt Vilmoson, Schellingen, Schleiermacherer.' keresztül alkotó elemévé vált egy idealisztikus filozófiának s talán szerencsésebb módon, mint midőn Herbartban a monadologia talált felújítóra, mert ez a felújítás inkább „prózai elrontás" volt, amint Böhm Károly jogosan nevezte s a filozófiának csak egy metafizikai kísérlettel több bizonyította, hogy a régi metafizika általában meddő a világmagyarázatban. Leibniz rendszerének zsenialis koncepciójából a felújítás e sikertelensége természetesen semmit se von le. Történeti összefüggésében úgy áll előttünk az a ragyogó elméből fakadt világkép, mint a világ és az ember mivoltát és életét illető legvégső kérdések leggondosabban, mert a legmagasabb álláspontról végzett egyeztetése, amit metafizikai állásponton, Kant előtt, elérni lehetett. Ez az egyeztetés nem formai ügyeskedés, ellentétek kipárologtatása, hanem éppen az alapkoncepció mélységének — vagy magasrendűségének — következménye: a nehézségeket, melyek a korabeli filozófiában, magyarázó elveik egyoldalú alkalmazása miatt, ellenmondásokra vittek, ezen elvek kapcsolásával szünteti meg. Universalis szelleme, mely a sokféleségben az egésznek megpillantására volt berendezve, ezt a magyarázó elvet alkotta meg a motiasz gondolatában. Kétféle magyarázatot kinált Leibniznak kora filozófiája: a Bacon empirizmusából elég hamar kialakult materializmus, ahová a sensualizmusnak Hobbesban jutnia kellett, az atomizmust, a Descartes két lényegével elégedetlen Spinosa tana az egyetemes substancia gondolatát, mely szerint a dolgok az egy egyetemes lényeg módosulatai. Leibniz egyiket se fogadhatta el. Az egyetemes lényeget nem, mert megsemmisíti az egyes dolgok valóságát — s éppen ennek a tanulságnak végleges szemünk elé tárása Spinosa tanának történeti jelentősége, amire Leibniz biztosan rámutatott: az egyetemes mellett egyszerűen nem lehet önálló az egyes; az egyetemes éppen azért az, mondja Böhm, mert ő az egyetlen s végtelen ereje egyszerűen szétroppantja és szétmorzsolja az egyest. (L. Az ember és világa I. a lényegről szóló szakaszokat.) — De nem fogadhatja el az atomizmust se, mert az anyagi atom nem az igazán végső, elemi valóság; mert arnig csak tisztán anvag, nem tehet semmit, ha pedig tevékeny, akkor ott van benne az, ami cselekszik, tehát az atom nem egyszerű. Már pedig a világ valóságait alkotó végső valóságnak, az alkotó elemeknek, egyszerűeknek kell lenniök; s miután nem lehetnek homogén egyetemesség, mint Spinosa gondolta, végtelen számú egyedi létezőknek kell lenniök, s mert cselekvőknek kell lenniök, mert csak az erő cselekszik, azért az elemek, a substanciák erőpontok, metafizikai pontok, melyek természete az, hogy semmiféle külső indítást nem várva, maguktól, mint a felvont íjj húrja, ha elengedik, örökösen tevékenyek. Ε tevékenység nem egyéb, mint saját maguk kifejtése, s minthogy nem anyagiak, mert az