Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)

Dr. Szelényi Ödöntől: Egy érdemes régi magyarhoni pedagogo. teologus

44 Lic. dr. Szelényi Ödön. minden anya Gertrud. A becsületérzést fel lehet még kelteni a táblákon való osztályozással, a tanulók érdem szerinti ültetésével, kis jutalmakkal. Büntetések lehetnek: a közös üdülésekből való kizárás, a lusták padja, erkölcsi elvadulás esetén testi büntetés. A latin iskolákról szóló szakaszban, Gessnerre hivatkozva, a grammatikai módszer ellen fordul, mert a nyelvtan mint a filozófiának egyik része nem gyermekeknek való. A nyelveket gyakorlatilag kell tanítani, a szabálv az utolsó. A deklináció tanításánál használjunk oly táblázatokat, melyeken az esetek végződései vannak feltüntetve. A latin gyakorlatoknak naponta három órát lehet szentelni, a többi három a tanultak ismétlésére és a szép- és gyorsírás, aritmetika, a földrajz, történet és vallástan tanítására fordítható. A következő osztályban napi négy órában taníthatni a latint és itt már fordítási gyakorlatok is végezhetők, e célra külön „chrestomathiák" kellenek a latin írókból, a harmadik osztályban mind a hat óra fordítandó a latinra, oly érfelemben, hogy most már minden tárgy latin nyelven adatnék elő, ellentétben a polgári iskolával, a hol a tannyelv mindvégig a német nyelv. Elmaradnak a latin iskolában a technológia és mechanikus ügyességek. A rajz és zene a magánszorgalomra marad. A három latin osztályra következik három propedeutikus, az elsőben megismerkedik a hallgató a latin nyelvtannal, a másodikban tanulja a retorikát, ellenben nem kell külön osztályt szánni a poétika tanulmányozásának, különösen a verselés erőltetése helytelen. Azt azonban nem mondja meg Liedemann, hogy mi legyen a harmadik propedeutikus osztály tárgya, e helyett a görög nyelv nevelő értékéről szól. Elismeri jelentőségét és becsét, de mivel Magyarországban a latin nyelv a tudósokra, üzletemberekre és a nyilvános hivatalnokokra nézve élőnyelv számba megy és mivel annyi a hazai nyelv, (négy-öt), le kell mondanunk a görög nyelv és irodalom tanulásáról. Hiszen úgyis vannak már sikerült fordításai a klasszikusoknak és nem szabadna elhanyagolni az újabbkori lángelmék elmeszüleményeit sem. A teologusok és hivatásos filológusok természetesen tovább is tanulnák a görög nyelvet. Liedemann művének befejező része nem elégít ki. Azt vártuk volna, hogy a tapasztalt gimnáziumi tanár ép a gimnáziumról ejt több szót és mond el megszívlelhető dolgokat, e helyett az nyeri meg tetszésünket, amit az elemi és polgári iskolákról mond, csak a grammatikai módszer elleni küzdelem és a görög nyelv ől mondottak érdemelnek figyelmet. Ellenben megdöbbent a latin nyelvnek ő általa juttatott predomináns helye, különösen akkor, ha meggondoljuk, hogy ezt a javaslatot két évvel tette a korszakos 1825. évi országgyűlés előtt! Az, amit nemzeti érzésnek nevezünk és a mi ma elválaszthatatlanul a magyar nyelvhez van hozzáfűzve, tehát nem lüktetett ő benne, amit különben környezete eléggé megmagyaráz. Liedemann dolgozata e mellett olyan benyomást tesz, mintha előre megszabta volna terjedelmét és így tulbőven értekezvén az alsóbb iskolákról, a