Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)

Dr. Szlávik Mátyástól: A hit és erkölcstan egymáshoz való viszonya

A hit- és erkölcstan egymáshoz való viszonya 179 tan szerint a jó az isteni kegyelem műve, az erkölcstan szerint az egyéni akaratelhatározás és cselekvőség által megvalósítandó feladat. A hittan a hit tárgyát képező üdv- és kegyelemigazságokkal s az erkölcstan az akarat tárgyát képező morális életigazságokkal foglalkozik. De habár a hit- és erkölcstannak tartalma sok tekintetben egymásba átmenő, sőt a ker. tanrendszernek oly kifejtése, mely a két tudoniányút tárgyát együttesen dolgozza föl, a közös tárgy benső egységének és elvi összefüggésének föltüntetése miatt nagybecsűnek mondható, mégis a két tudománykor elkülönített tárgyalása mellett foglalunk állást, mert csak ilyen eljárás mellett juthat el mindkettő a maga tárgyi gazdagságának teljes kifejtéséhez. Azért mondja találóan Dorner, hogy hit- és erkölcstan oly önálló tudomány, mint amennyire Isten és ember különbözik egymástól. S mielőtt a hit- és erkölcstannak egymástól való elkülönítése az ujabb theologiában bekövetkezett volna, a hittan javára tényleg elhanyagolták az erkölcsiségnek összefüggő tárgyalását s teljes gazdagságában való önálló kifejtését, amint már a reformátoroknál is hiányzik a keresztyén erkölcsiség önálló rendszere, mely náluk csakis mint „fructus fidei" szerepel. A két rendszeres theol. tudománynak elkülönített tárgyalása az ev. Calixtus Györgyre (Epitome theol. morális 1634) s még előbb a ref. Danäus-ra (Ethica christiana 1577) vezetendő vissza. S ez az elkülönítés mindkét tudományágra nézve csakugyan haladás és nyereség a rendszeres theol. tudományban. Mert mig a középkorban s az óprot. shoiasztikában a-z együttes tárgyalásnál a dogmatikai elem háttérbe szorította az ethikait s megakadályozta annak teljes kifejtését, addig a mai empirikus-rationalista Comte —Spencer és Mill Stuart-féle közgondolkodás mellett a hittant elemet lehet e veszélytől félteni, amint hogy ez a veszély Kant morálfilozófiájában és Rothe moráltheologiájában tényleg be is következett, sőt Hunzinger napjainkban már „dogmatikai krízist" is emleget. Ujabban ismét tettek kísérletet a két rendszeres theol. tudománynak a régi módszer szerint, t. i. a hittannak uralma alatt való egyesítésére, névszerint Nitzsch: System der christl. Lehre és Sartorius: Lehre von der heiligen 1 iebe című művében. Eljárásukat azzal indokolják, hogy az egységes-osztatlan ker. élet vagyis a ker. személyiség a maga egészében tárgya a ker. tan összrendszerének, vagyis a hit- és erkölcstannak. Ez egyesítési törekvés, bár elméletileg a két tudomány rokonságával igazolható, mégis akadályozza a hit- és erkölcstani élemnek teljes kifejtését. Ez alapon a különválasztást helyeseljük, mely a két tudománykör tárgyának és céljának helyes felfogása mellett gyakorlatilag sem jár nehézséggel, amennyiben a legfontosabb közös tárgyakat, p. o. a bűnt, megtérést, megszentelődést, újjászületést, egyházat stb. mint az isteni örök kegyelemhatározat vagy emberi cselekvőség művét — mindegyik tudomány más és más szem-