Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)

† Vásárhelyi Józseftől: A genfi „Réveil"

A génfi „Réveil." 123 ben csupán imádással és hálaadással örülnünk lehet. A hit nem a hívőnek egy cselekvése, hanem mindenekelőtt Isten adománya e hívőnek, mely által az Isten által már végbevitt kegyelem kijelentését elnyeri. Az Isten tehát jelenleg nem abban a pillanatban üdvözíti a kiválasztott lelket, melyben ez a lélek hozzája jön. Ε pillanatban csak tuáatja ezzel a lélekkel, a hit által, melyet beléje adott, hogy egyike a már régóta megmentett lelkeknek. - Az üdvösség tényében tehát két elem van; mindkettő objectiv: az első a Krisztus halála által meghatározott számú lelkek számára végzett megváltás; a második ennek az üdvnek declaratiója, melyet az Úr tesz meg mindeme lelkeknek egy oly hit segítségével, melyet ő maga ad. — Innen van, hogy a dolgok hasonló felfogásában igen bő a hely az ismeret számára és nagyon szűk az életnek. A lényeges csak az, lio-y az ember tudja, hogy kiválasztott és részese ama kegyelemnek, melyet ép oly lehetetlen elveszíteni, mint megnyerni az égi atya beleegyezése és akarata nélkül: valójában ez egy örökké való rendelkezés." Ε theoriának szemére vethetünk sok mindent. Hogy túlságosan intellektuálista és hogy így összezavarja a theoriát a gyakorlattal, a dogmát a vallással, — de viszont nem találja meg a vallás mellett az erkölcs igaz helyét. Hogy a pradestinatiotanból horribile decretum dei aeternum-ot csinál, mint Calvin tette; s az üdvre vagy kárhozatra való elválasztást függetlenné téve az embertől, az emberből bábot csinál saját sorsának intézésében. Tényleg: az ember csak szemlélheti saját sorsát, de részt nem vehet benne. A „szemlélet" ezen módja azonban lényegesen különbözik a Bourg-de-Four egyházból kiinduló mystikus Krisztus-kontemplációtól, melynek következménye az egyéni felelősségérzet; a Malan-féle szemlélet intellektuális. Hogy a jogi conceptio itt is győzedelmeskedik, mert a justificatio — Luther után Calvin tanítása — egyszerűen actus forensis, igaznak nyilvánítás, hogy így tehát ezen az úton is az antinomizmus vádjához érkezhetünk. Hogy a részleges praedestinatio tanának újra felvételével kockára tette Isten szeretetét, hogy megvédje Isten igazságosságát, elvesztvén ezzel Isten abszolutságát. Hogy a kegyelem ellenállhatatlansága és elveszthetetlensége viszont Isten igazságosságát is kockára teszi. Hogy — ami a legsúlyosabb vád - - a praedestinatio Isten örök rendelete lévén, ezzel Krisztus szerepe a váltságra nézve elesik: Isten Krisztus nélkül is megválthatta volna az emberiséget, így tehát a Fiúra nincs szükség az Atya oeconomiájában, még kevésbbé a Fiú istenségére. Hogy így tehát feloldatlan — de észre nem vett — ellentét van a Bourg-de-Four és Maian dogmája között: amott Krisztus nő nagyra Isten rovására, emitt Isten abszolutságának Krisztus feláldoztatok. Mindennek dacára nem tagadható, hogy Maian a praedestinatio-tan eme újra tanításával Calvin János theologiájának egyenes követője volt. „Pradestinationem vocamus aeternum dei decre8*