Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)
Tankó Bélától: Leibniz
10 Dr. Tankó Béla. sinind a vallásos tudat védekező eszköze is, mellyel a maga értelmi képekbe (fogalmakba, ismeretekbe, tanításba, dogmákba) nem sublimálható magvát átmenti természetesebb vallásos élet és racionalisabb megértés korszakába. De bármilyen legyen belső értéke az ily tudományos munkának, mint Leibnizé, lényegében a vallásos világszemlélet igazolása és alapjai biztosítása azs valóban Leibniz elmélkedő munkája a keresztyénség egyetemes apologiája. S ha a vallásos világfelfogás legsürgősebb kérdése a világban tapasztalható rossz problémája, kétszeresen sürgetős kérdés Leibnizre nézve, megnyugtatni a hivő lelket arra nézve, hogy a bölcs és szerető isten világában hogyan lehet benne mégis a rossz. A theodicedban tetöződik Leibniz theologiája, igazán, egész gondolatvilágé,; mintha az egész világmagyarázat a theodicea megoldására való előkészület volna. Hogy fér össze isten bölcs jóságával a rossz ? Hiszen a világ az ő teremtménye. A világban benne van a rossz, magyarázza Leibniz, de nem azért, mert isten akarta, hanem mert a végesség, a teremtmény lényegességéhez tartozó metafizikai szükségképpeniség követeli. A teremtmény lényege az, hogy a tökéletesen tiszta képzésre, tehát a tiszta szellemiségre képtelen; ha képes volna, akkor isten volna. Ez a metafizikai kényszerűség, a végesség e fogyatékossága, oly áthághatatlan törvény, hogy a teremtő isten éppen csak ily elv szerint élő véges, egyes lényeket teremthetett; őt is köti a metafizikai kényszerűség. A végesség e metafizikai gyökeréből fakad tehát minden rossz: a homályos és zavaros képekből, az érzékiségben fogva maradó eletmódból az erkölcsi rossz, a bűn, s ennek következménye, a fizikai rossz. Isten nem másíthatja meg a létezés metafizikai alapját, a rossztól tökéletesen mentes világot tehát nem teremtett, de bölcs és szerető jóságával a legjobb világot teremtette, azaz, olyan világot, mely a monaszok összes lehetséges compossibilitas-a\ közül a legkevesebb rosszat tartalmazza; más szavakkal: amelyet oly monaszok alkotnak, hogy a legteljesebben valósíthatják meg a kozmosz célját: a részek összhangját. A rosszat tehát isten megengedi, mint az egyetemes kozmikus összhang alkotó részét, mint disszonáns hangot a zenében, mint kirívó részletet a festményben, mely az egésznek szépségét fokozza. Ez az optimizmus annálfogva nem a fatalizmus fanyar egykedvűségét fakasztja az emberben, mellyel vállvonogatva beletörődik az úgyis változhatatlanba, hanem a folytonos tökéletesedés, azaz megvilágosodás útján elérhető belenyugvást a maga egyéni sorsába a világ nagy összfüggéseiben. A praedestinatio gondolatának érvényesítése ez amaz optimizmus enyhítő átírásában, mely Leibniz racionalizmusa szellemében a kozmikus világrend emberileg elérhető megismeréséből várja a megnyugodott és derült részvételt a kozmosz céljának szolgálatában, a legfőbb monasz, az isten tiszta szellemi tökélyének utánzásával.
