Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)

Tankó Bélától: Leibniz

ι Leibniz. 1 ] Személyileg ebben a hangulatban élte át életét Leibniz. Aki a szertartásokra közömbösen nézett s templomba alig járt, a világban az isteni örökös jelenlétét érezte. Némelyek csekély vallásosságot találnak személyiségében, mert közömbös volt a vallásosság kifejezési formái iránt. Tévednek, mert az a roppant munka, melyet felekezetek egyesítésére fordított, nem puszta politikai alkalmazkodás, s az az életét betöltő programm, hogy az észt és hitet kibékítse, nem csupa logikai kedvtelés, melyben roppant értelme keresett volna magához méltó tárgyat és kielégedést. Vallásos öntudata fakasztotta és sürgette ezt az értelmi munkát — s élete művét s örökségét ettől az éltető gyökerétől nem szabad elszakítnunk, ha igazságosan akarjuk fölbecsülni jelentőségét a vallás elméletének s a protestantizmus fejlődésének történetében. Tudományos, theologiai munkásságának igazi jelentősége az, hogy a német tudományos gondolkozásban meggyökereztette azt a tudatot, hogy a vallással szemben az ellenséges indulat helyett a természetes barátságos viszony egyszerűen előfeltétele annak, hogy a vallást egyáltalában megértsük; a vallás fejlődése történetében pedig jelentősége az, amiből az első is fakadt: hogy a vallásnak nemcsak önállóságát tanította, nemcsak a közvetlen egyéni vallásosság jogát sürgette, mindazzal, amiben az megnyilvánul, a vallási türelemmel, mely azonban a rombolás iránt éppen nem lehet türelmes, — hanem hirdette a vallás élethatalom voltát, aminek megismerte az evangéliumból és protestáns vallásos öntudata élményeiből. Dr. Tankó Béla.