Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 14. évfolyam, 1916 (Pozsony)

Könyvismertetés - Duszik Lajostól: Jézussal egy úton

Könyvismertetés. 69 felosztásra törekszünk ott is, ahol a felosztás után vesszük észre, hogy nincs miről beszélni. Negyedszer. Nem tudunk az idővel bánni. Már pedig, ki nem tud bánni az idővel, elbánik majd az idő vele. Rettegünk a rövidségtől, mert az istentiszteleti idő tartamát tűzön-vizen keresztül ki kell töltenünk. S míg figyeljük az óramutatót, elfeledünk az idő arculatára figyelni s róla olvasni. Ezek lehetnek a hibáink hála Istennek: nem általánosak — nagyjából. Viszont eredetiség, egyéniség a beszédben, tehát a személyesség dogmatikai elvének áthomiletizálása; a könnyebben asszimilálhatóság, megérthetőség, a formaságtól függetlenítése a gondolatnak, a rövidség és korszerűség: ezek a beszédeink erényei. Ezeket keresem e kötetben. Mert ha hatni, építeni akarnak a szerzők e beszédeikkel - ami minden egyházi beszéd célja — akkor e tulajdonságok nélkül nem szabad szükölködniők prédikációiknak. És e tulajdonságok együttesen kifejthetők abból a törekvésből, mely e beszédekben lüktet: közelebb hozni a szószékhez a lelkeket; beállítani a szószéket ismét a régi nagy hivatáshoz méltóan a gyülekezet lelki életének a közepébe, legyen az a gyülekezet agyának és szívének mozgatója. Mindegyik beszédből ez a törekvés lélegzik ki, lerontani azt a falat a szószék világa és a gyülekezet között, mely elfogja hangunkat, szívdobbanásunkat, szavaink szívét, megszüntetni azt a hatástalansági okcsomót, mely beszédeinket a falon keresztül kiabált beszédek szintelenségére, erőtlenségére gyötörte. Ezt a közvetlenséget, a közelférközés törekvését állapítom meg e beszédek főerényéűl. Ez a közvetlenségre — törekvés egy eltévelyedésre vitte prédikátorainkat, mint szerzőinket is. Prédikátoraink a kisebb intelligenciájú gyülekezetek lelkét azzal igyekeztek közelebb hozni a szószékhez, hogy népjóléti, gazdasági tárgyakat ismertettek rajta, a nagyobb intelligenciájú gyülekezeteket pedig, a melyeknek templomlátogató kis percentjét az alacsonyabb társadalmi rétegek szolgáltatják, szociális kérdésekkel, iparkodtak táplálni. így tartjuk mi ma már a templomi hangversenyeket, így kisérletezik egyikmásik nagyvárosi prédikátorunk a napi tudományos és szépirodalmi érdekességek prédikációba öntésével. Mintha az evangélium ma már nem lenne Isten hatalma. Ezek a beszédek is itt e tekintetben hagynak kivánni valót. Jó. Elengedem a bibliai citátumok minden áron való forszírozását, beleszövögetését oda is, ahova nem illik, mint a nemesveretű aranyfonál a pamut közé, de már a bibliát, az evangéliumot, tehát azt a levegőt, melyben a lélek a Krisztus leheletében lélegzik, nem. Valahogy ez a Krisztusszegénység, az okos és aktuális, a közvetlen és vonzó gondolatoknak ez a Krisztus-nélkülisége, szelídebben: ez a nem elég mélyreszóllás az evangéliumba, a Krisztus lelkébe a „Jézussal egy uton" haladókat a Krisztussal való lépéstartásból kizökkenti. A Krisztus szerelme, csodálata, a Krisztus megváltói munkájának keresztyéni értékelése, az egész lelkünk benne-élésének kinyilat-