Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 13. évfolyam, 1915 (Pozsony)
Pröhle Károlytól: Háború és theologia
46 Prölile Károly. Azonban a háború válsága a keresztyénségnek nemcsak egyes ellenségeit hallgattatta el, vagy gyengítette legalább, hanem egy régi szövetségesébe is ú.j erőt öntött. A keresztyén apologéta is mindenesetre a saját ügyének aktívái közé iktathatja az erkölcsi idealismusnak azt a hatalmas fellendülését, mely az emberiség ezen szomorú életszakának legörvendetesebb jelenségeihez tartozik. Ez az erkölcsi Idealismus egyrészt hazahas másrészt humanitárius természetű. Mindegyik formájában a keresztyén világnézetnek természetes szövetségese a magasabb ideálokat nem ismerő materialismussal szemben. Az apologetika szempontjából kétségkívül nagyon fontos annak okszerű megállapítása, hogy az a humanitárius idealismus legalább is az európai kultura területén a keresztyén szellem hatása, mely öntudatlanúl érvényesül ott is, ahol a keresztyénség gyökérigazságai iránt való fogékonyság hiányzik. Ezt az eredetét azonban a humanitárius idealismus, sajnos, gyakran megtagadja és más forrásból származó philosophai elemekkel bővül ve olyan világnézetet alkot, amely a vallással, vagy legalább a positiv keresztyónséggel nem egy ponton ellentétbe kerül. Hogy a most oly szépen fellendült idealisztikus áramlatnak is lesznek ilyen a keresztyónséggel szembe kerülő elágazásai, arra el kell készülnünk s azért fontos, hogy a keresztyén apologetika átlássa azokat a különbségeket is, amelyek a keresztyénséget és az idealismust egymástól elválasztják és — legalább a mi meggyőződésünk szerint — az összehasonlítást a keresztyénség javára döntik el. Ezt az összehasonlítást itt részletesen nem vihetjük keresztül. Csak a legmélyebbre ható különbségként állapítom meg azt, hogy míg az idealismus az emberi élet nagy konfliktusait s a lélek belső ellenmondásait csupán olyan erők segítségével akarja megoldani, amelyeknek a forrása magában az emberi lélekben illetőleg szellemben van, és ha esetleg segítségül veszi is a vallást, ennek forrásait ismét csak az emberi szellemben magában keresi: addig a vallás és legjellegzetesebben a keresztyénség egy világfölötti személyes hatalomra támaszkodik és a vele való közösségben keresi ós találja a lélek és az élet nagy ellenmondásainak kiegyenlítésére szükséges — megváltó — erőt. Ezen a ponton a keresztyénség és minden vele szembehelyezkedő idealismus között kétség kivül annyira mélyreható az eltérés, hogy azt a legügyesebb dialektikával is legföljebb eltakarni, de kiegyenlíteni nem lehet, mert az eltérés nem a gondolatok terén van, hanem az élet valóságában gyökerezik s azért ezen a ponton a vitázók csak akkor békülhetnek össze, ha az egyik a másiknak az álláspontját fogadja el. Mivel ez a vita — talán a háború lezajlása után — még nagy arányokat ölthet, azért szükséges, hogy a keresztyén apologetika idején
