Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 13. évfolyam, 1915 (Pozsony)
Dr. Erdős Józseftől: Jakab apostol theologiája és ethikája
194 η. Erdős József. tanítók atyámfiai, tudván, hogy nagyobb ítéletet fogunk kapni." Itt az apostol az egyes hívők figyelmét a felebarátokkal való gyülekezeti és társadalmi viszonyukban követendő okos magatartásra kívánja ráterelni. Az őskeresztyén gyülekezetekben ugyanis, a zsinagógai hagyományos gyakorlat analógiájára eltűrték azt a szokást, hogy akik magukat az Isten Lelkétől megvilágosított tagoknak tartották, azok a vallási ájtatossági összejöveteleken előállbattak bibliaolvasás, tanítás, vagy vigasztaló és hiterősítő buzdítás végett. Az apostol azonban már észlelte, sőt tapasztalta, hogy ez a gyakorlat helytelen, indokolatlan, sőt következményeiben káros és romboló a hitéletre is, a közmorálra is. Eltekintve azoktól a félszegségektől, rendetlenségektől és összevisszaságoktól, amelyeket ez a zsidó eljárás a pogányokból megtért keresztyének között, kiváltképpen Korinthusban előidézett és amelyek miatt Pál apostol indíttatva érezte inagát ennek az elfajúlt és elharapózott rabbiskodásnak a megrendszabályozására (1 Kor 14): íme közvetlenül magoknál a zsidókból lett hívőknél is már sürgetően szükségessé vált, hogy ezt az ósdi, elavult módszert valahogyan kiküszöböljék a gyakorlatból. Ezért tehát Jakab egészen szelíd és tapintatos, de egyszersmind apostoli határozott hangon óvja az atyafiakat, hogy a tanítói szereplésre szertelenül ne áhítozzanak s ne iparkodjék mindenki a mások tanítója lenni, mert az ilyen viselkedéssel a hivatatlan kontár alakok a hivatásos tanítók helyzetét megnehezítik ós ezeknek felelősség terhe alatt végzett munkáját oly mérvű elbírálás tárgyává teszik, hogy utójára még a valóságos hivatást érző atyafiak is idegenkedni fognak a tanítói foglalkozástól. Ez az őskeresztyén korbeli háttér azóta sok ízben és sokképpen előtérbe tolódott és még ma is mintegy újjal mutathatunk rá egyszer-másszor egyik-másik atyafira vagy atyafiakra, akiknek a fülébe jogosan kiálthatnók oda alkalmi és indokolt intésül ezt az apostoli tilalmat követendő parancs gyanánt. Szinte közmondásszerű, átalános értékű paszussá vált Jakabnak a társadalmi és mindennapi érintkezési modor lényegét kifejező eme tétele: „Legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra" (1 1 9), aminek az az értelme, hogy az ember figyelmetesen és készséggel hallgassa meg mindazt, amire akár a gyülekezetben, akár a társaságban, akár másokkal való magán ós hivatalos érintkezésében alkalma nyílik, aztán a hallottakat hányja-vesse meg elméjében, gondolja és érezze át, értse meg, ós elhamarkodva hebehurgyán, csupán szereplési viszketegségből ne szóljon bele a tárgyalás vagy megvitatás menetébe, hanem csakis akkor és úgy szóljon, amikor és amint a dolog rendje és érdemleges volta megkívánja. Aki
