Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)

Hamar Istvántól: Az ó-testamentumi véres áldozatok és azokban a vér jelentősége

12 Hamar István. előtt az áldozati állatból a papnak eső részt (Ex. 29 : 22 -28, Lev. 7 : 28—36). Ettől a ceremóniától csak a szárnyasok feláldozásánál volt eltérés bizonyos részletekben. Legjobban kidomborodik azonban asymbolicus helyettesítő jelleg az engesztelő-áldozatoknál, amelyekben az áldozati állat, illetve annak élete kifejezetten helyettesítője az áldozónak, illetve életének (Lev. 7:11). A substitutiónak ez az alapgondolata kidomborodik az engesztelő áldozatoknál abban is, hogy ha azok egyes emberekért mutattattak be, az áldozók az áldozati állat húsából nem ehettek (Lev. 6:26, 29, 7:6); ha pedig az engesztelő áldozat a papért, vagy az egész népért mutattatott be, akkor annak húsából senki sem ehetett, hanem az állat, részint az oltáron, részint a szent helyen kivül teljesen megégetendő, illetve megsemmisítendő volt (Lev. 4:1-21, Lev. 16 fej.). Hogy a véres-áldozatoknál mi módon helyettesítheti az áldozati állat az áldozó életét? erre a kérdésre a feleletet az áldozati törvénynek a vér és az élet egymáshoz való viszonyáról szóló felfogásának megismerése adja meg. Az ó-testamentum felfogása szerint a világalkotó princípium az „Istennek lelke" (Gen. 1: 1.). Ez a lélek alkotta a kezdetben volt „tóhú vábóhú"-t szervezett világgá (kosmos); ez tette képessé az élettelen anyagot arra, hogy önmagából szerves élőket: növényeket, állatokat hozzon létre (Gen. 1 fej.); ez az életnek ama princípiuma, amely az első ember orrába leheltetett és azt „élő valósággá" (Gen. 2: 7) tette, s ez az, ami ha Isten által kibocsáttatik, életet és tenyészetet támaszt, ha pedig visszavétetik, nem marad más utána, csak a hervadás, a halál (Zsolt. 104: 28—30, Jób 34 :14, 15, Ezek. 37 fej.) Isten lelke betölti az egész világot, mint annak éltető eleme. Mint ilyen azonban kiváltképen az élő állatban ós az élő emberben tükröződik vissza a legszembetűnőbben, képessé tevén azokat nemcsak a fejlődésre ós önmaguk propagálására, hanem a mozgásra, az ösztönszerű, az embernél pedig az öntudatos, okos cselekvésre is. Éppen ezért, mivel az isteni éltető lélek az emberben ós az állatban reflektálódik legkiválóbban és a legtöbb hasonlósággal, az ó-testamentum, mint élő valóságot, mindkettőt egy névvel: „élő lélek, élő valóság" nevezi meg (Gen. 1:20, 2:7). Ez az „élő lélek" az ó-testamentum felfogása szerint az ember ós az állat vérében van (Levit. 17:11, 14. Gen. 9:4, 5), A vér annak vehiculuma, és a vérnek a testből kibocsátása egyszersmind az élet elvétele is. A vérétől megfosztott test nem test többé, hanem csak por és hamu (Zsolt. 104:29, Jób 30 :19, Gen. 3 : 19), amely visszatér a porba, amelyből vétetett.