Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 11. évfolyam, 1913 (Budapest)

Szelényi Ödöntől: Eckehart mester élete és tanítása

* 68 Síelényi Ödön. uralmát, mert váratlanul új erők jelennek meg a porondon, zárt sorokban felvonulnak az egyház ellen ós kezdik egymás után annak alaposzlopait (többé-kevósbbé öntudatosan) döntögetni. A középkori egyház nagyszerű hierarchiai és hittani rendszere oszlásnak indul, egymásután szakadoznak el a Nyugateurópát, sőt a Keletet is egy nagy keresztyén népcsaláddá egyesítő vagy egyesíteni törekvő hatalmas szervezetet összetartó kötelékek. És ez kikerülhetetlen fordulat volt. Hiszen a földi „Istenállam" felépítésében egy mélyen tragikus vonás rejlett, melynek előbb-utóbb bukásba kellett sodornia a szemkápráztató épületet. A vallásos hit transcendentális eszméje között —- (a mint Eucken érdekesen fejtegeti) — ugyanis, mely az egyház alapját képezte és a földi élet létfeltételei között, melyekbe az egyház beállni kényszerült, oly ellentét volt, mely csirájában rejtette a vészthozó meghasonlást. Ismételten hangoztattuk, hogy az egyházat e korban a vallásos eszmével azonosították, az érzékfeletti Istenállam földi képviselőjének tekintették, érvényre jutását, hatalmának biztosítását azonban mégis csak földi, világi, profán eszközökkel öregbíthették az egyház fejei, holott mindezekkel szemben — alapelvök értelmóben — a tagadás álláspontjára kellett volna helyezkedniük. Ezt hangoztatták sőt gyakorlatilag is megkisériették ugyan, de a brutális élet minduntalan megalkuvásokra kónyszerítette őket. A jelzett kényszerhelyzet következménye az volt, hogy abban a mértékben, amelyben az egyház emelkedik és terjed, szükségszerűen el is világiasodik. Az alapelv értelmében a római egyháznak távol kellett volna állnia minden politikai ténykedéstől, a tudománytól és művészettől egyaránt, egyszóval a világi kultura egészétől, de kényszerűségből nemcsak, hogy megtűri mind e tényezőket, hanem hovatovább ezek annyira megerősödnek, hogy úrrá lesznek a vallásos eszme felett, mert a pápaságtól megkisérlett kemény megrendszabályozásuk végtére is csütörtököt mondott. Ezzel pedig a specifikus középkori világnézetnek lejtőre kellett jutnia. Amíg a középkori keresztyén egyház hatalma virágkorát élte, oly kizárólagos befolyást tudott gyakorolni az emberekre, hogy a művészi teremtést és a tudományos kutatást is irányította ós céljainak megfelelőleg korlátozta. „Művész nem követhette a saját egyéniségéből merített ideált, tudós nem támaszkodhatott az egyéni meggyőződós álláspontjára, mert az egyház kiszabta a művész számára a mintát, a tudós számára a határt, melytől eltérni egyértelmű volt az eretnekséggel." Az egyháznak ezen univerzálizmusa kétségkívül fenséges gondolat volt, de az eszmefejlődés immanens törvényénél fogva csakhamar az ellenkező törekvést segítette életre. Lássuk, mennyiben egyengette az egyház