Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 11. évfolyam, 1913 (Budapest)

György J. dr.-tól: Hit és tudomány

232 Dr. György J. Belső oka az a fegyelem, hogy segítséget nyújt ugyan a lemondásra, önmegtagadásra szoktató olyan magaviselet elsajátítására, mely a vallásos elmélyedést megkönnyíti; de akadálya olyan magánkutatásoknak, egyéni találékonyságot igénylő vizsgálódások űzésének, melyek az egyén szabad mozgását, szabad és néha szeszélyes gondolkozását kívánják — az eszmék születéséhez ós kidolgozódásához. Kétségtelenül, a vallási gondolkozás önmagától is kevéssé kedvez a sokoldalú érdeklődésből táplálkozó tudomány fejlődésének. A vallásban az elmét a lót legáltalánosabb, elvonteszméi foglalkoztatják. Ez eszmék körében pedig nehezen támadnak a természeti világ véges viszonyait megértető, az érzékies tudás körét kibővitő ötletek. Hanem a vallásnak ez a mostohasága a tudománnyal szemben a vallás egyházias hanyatlásához tapad, de nem jár annak a lényegével. Eredeti és úttörő fölbuzogásában ugyanis, — mikor a legsajátosabb jellemet mutatja, a vallás nemhogy belső vagy külső akadálya lenne a tudományos részletvizsgálódásoknak, de éppen a legnagyszerűbb tudományos föllendülésnek a megindítója. Rómában a vallási műtermékek, a hitregék az emberi szellem első nagyobbszabásu produktumai. Ezekből ágaznak szét, ezekből merítenek ihletet — úgy szólván — a művészet összes ágai; ezekből indúl ki az egész egykorú tudományt is felölelő bölcsészet. A keresztyénséget megteremtő nagy vallási megújulás szellemi ösztönt adott csaknem az összes emberi ismeretek vallásos feldolgozására. Időszámításunk első századainak a vallásin kívül aíig is van más irodalma. A tizenhatodik század nagy európai vallásos reformációja szintén egy bámulatos, máig is tartó szellemi fölébredésnek, éppen az újkori tudományos korszaknak volt a fölébresztője. A gondolatnak és tettnek az a nekilendülése ugyan, melyet a vallásos öntudat fölpezsdülése vezetett be, — az első századok reformációjával ellenkezően, — messzi túlszárnyalta saját eredetének eszme- ós hatáskörét. De maga az az áldásos mag, melyből az újkori művelődésnek dúsan termő terebélyes fája nőtt ki, a vallás talajában sarjadzott. A hit, mint a tudás kútfeje. A hit, a vallás azonban erőt s életet ad a tudománynak nemcsak abban a közvetett értelemben, mely szerint az emberi szellem vallásos megélénkülése élénkitőleg hat a szellemi élet más mezőire is, hanem élteti a tudományt abban az egyenes és hasonlíthatlanúl fontosabb értelemben is, miszerint a tudományt eszmékkel táplálja. A hitnek ós tudásnak ez a viszonya önkényt következik a kettő közös létföltételeiből. A tudásnak is, a hitnek is az