Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 11. évfolyam, 1913 (Budapest)

György J. dr.-tól: Hit és tudomány

Hit és tudomány. 223 Van azonban e folyamathoz hasonlóan működő gépszerkezetünk a fényképező telefonban. Ez ugyanis a feladó állomáson a boszélő arcáról visszaverődött fényrezgésektől indított villanyos rezgéseket a leadó államáson rajz alakjában mutatja. Ennyi talán ki is elégítheti az anyaghivőt. Mindamellett ez még nem észlelett kép. Mert, ha az lenne, akkor azt mondhatnók, hogy a fényképező telefon észlel s hogy a víz sima tükrén megjelenő képek is észleleti képek. Pedig azt a materialista tudomány sem hajlandó elismerni, hogy élettelen, szervetlen tárgyak észleleteket gyűjtenek. Mi kell hát még ahhoz, hogy a feljövő nap képe a nap feljöttének s magának a napnak az észleletévé váljon? Kétségtelenül az észlelő, akire nézve a kép, — mint észlelet — jelentéssel bír. Vagyis az egyébként merőben természeti és mekanikai képképződés az által válik az emberi ismeret egyik alkotó elemévé, hogy egy egyénben jelentést nyer. A kép jelentésének a tudata, tudása nélkül a kép nem észlelet. Az öntudatlan állapotban levő ember is látja a nap feljöttét, de nem észleli. Ha pedig az érzékletnek észleleti mivoltát az érzéklő és érzéklet közötti jelentős viszony adja meg : akkor, — az észlelet értelmének a megállapítása végett, -- az érzéklet jelentésének a mibenlétével kell tisztába jönnünk. Honnan ered és mi az, ami az érzékleti benyomásnak észleleti jelentést ad? Azt láttuk, hogy a jelentós a külvilágból nem származhatik, mert ami onnan jő, az csak a gépies inger. Akkor hát a jelentést az észlelő adja az érzéklethez. De miből meríti az észlelő az önmagából a képhez adott jelentést? Nyilván abból a viszonyból, amelyben a belépő új kép a benne már jelentést nyert vagy személyes léte kezdetétől fogva jelentéssel biró régi képekhez állanak. Mondjuk, hidegben gyakran érezte a nap melegét, sötétben gyakran nélkülözte a világosságot s mikor a nap feljöttét látja örvend, hogy nemsokára ismét fölmelegedhetik, ismét világosságot élvezhet. Ez egyszerű. És ugyanígy elképzelhető az észlelés legősibb állati eredetében is. Bármi érzéki behatáshoz a szerint fűződik ugyanis jelentés, amint az a hatás a befogadójának ön- és fajfenntartására előnyös vagy hátrányos. És fogadjuk el, hogy ezen az alapon az ember lelki alkatának egész bonyolult szerkezete fölépülhet. De miben áll az a képesség, mely az élőlényt annak a megállapítására teszi alkalmassá, hogy az őt érő behatás előnyös avagy hátrányos-e reá nézve ? Erre a kérdésre is elég eléggé megnyugtató feleletet adhat a hitetlen tudomány is. Azt mondhatja, hogy a behatások fölvevője azokat a hatásokat minősíti hátrányosoknak, amelyek életmozgását, fejlődését