Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 11. évfolyam, 1913 (Budapest)

Szelényi Ödöntől: Eckehart mester élete és tanítása

* 96 Síelényi Ödön. Isten és ember egymásra van utalva (179, 35). Isten valósággal isteni voltát veti latba, hogy a léleknek tessék, hogy mintegy meghódítsa. (148, 22). Akaratunk csak az akadályokat hárítja el a kegyelem útjából, mely egyébként természetfeletti módon ömlik a lélekbe (327, 37). Mit kell ezek után a léleknek tenni, hogy az isteni kegyelmet befogadhassa, azaz hogy az Istennel egyesülhessen ? Ennek főfeltétele az, amit E. „Abgeschiedenheit" vagy Gelassenheit-nak („önmagába szállás") nevez. Nem egyéb ez, mint az az állapot, midőn a lélek elvonul a külvilágtól ós teljesen a maga lényegére koncentrálja magát. El kell tehát fordulnia minden teremtett állattól. Amig őket el nem hagyjuk és amig általok még örömben és fájdalomban részesülünk, mindaddig távol vagyunk az Istentől. (298, 16.) Hogy Isten beléd mehessen, a teremtménynek kell belőled kitakarodnia. (12, 10.) De nem csak a dolgokat, önmagát is el kell hagynia és megtagadnia az ilyen léleknek. (222, 37.) A nemes lélek jellemzéke, hogy énisógét teljesen leveti és csak Istent keresi mindenben. (264, 38.) Sőt E. még annál is tovább megy, még Istentől is meg kell szabadulnia a léleknek, ha az az istenségtől különbözik. (281, 37.) Mikor így a lélek minden meghatározott tartalmon túladott, akkor szállhat alá saját fenekére, mely feneketlen.

1) (258, 31.) V. ö. a modern tcozófia alapgondolatával ! Ez a fenék pedig az istenséggel azonos : a lélek tehát eltemetkezik a puszta istenségbe, (daz si sich wirfet in die wüesten gotheit . . . 242, 2.) A sötétség, vagy nem tudás állapota tehát az, mely a lélektől szükségeltetik, hogy Isten beléje szállhasson. Ez az önmegsemmisülés, mely különben a legmagasabb fokú fogékonyság (26, 5.), Isten kegyelmi behatásának a föltétele. Ekkor kezd hatni a lélekben az Isten és ez a hatása nem egyéb, mint a fiú megszülése, mely azonos azzal a folyamattal, mikor az atya fiát nemzi az istenségben. Mivel pedig a lélek, ha ide eljutott, azonosult az istenséggel, azért fordítva is mondható, hogy a lelek szüli meg a fiút. (256, 4.) Istennek ebben merül ki minden működése és öröme. (254, 19; 166, 29.) Az egyszülött fiú és a lélek között nincs is különbség. (266, 5.) Azt már tudjuk, hogy a születés a lélek legbelsejében a „szikrában" (fenékben) megy végbe, de az Isten a világosság oly bőségével ömlik be, hogy kitör a lélekalapból és behatol a lélekerőkbe, sőt a külső emberbe is és azt megdicsőíti. Ennek következményekép az összes erők ős a külső ember mintegy átvilágíttatnak. (109, 32.) A fiú megszületése pedig tulajdonkép az Isten !) Als nun di sele sich verleuset in aller weis, so vindet di sele da, da si selb ist, daz si gesucht hat sunder zugank. Jostes i. m. 96.