Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)

Ravasz László dr.-tól: A középkori igehirdetés

A középkori igehirdetés. 283 ereje egyre nőtt, míg átokká hatalmasodva a szent kúriáig, sőt a pápa személyéig csapkodott fol. Savonarola ellen pedig megindult a lavina. Titáni módon küzdött a ráomló apokalyptikus üldözések ellen. Vér festette be a szent Márk kolostor kapuját, miglen hatalmat vettek rajta s az egyház maga függesztó bitófára leghívebb és legnagyobb fiát, kit — Luther szerint — megátkozott a pápa, de canonizált — Krisztus. Savonarola szinte természetfölötti szónoki tehetség volt. Érzelemvilágának bámulatos gazdagsága és mélysége, indulatainak elementáris ereje képzeletének apokalyptikus szárnyalása, prófétai elragadtatásának vulkánikus heve, metszően éles és gyakorlati elméje tették azzá. Az egész középkorban, talán Pál óta az első bizonyságtevő, kinek a prófétálás lenyűgöző hatalma adatott. Keresztyénsége még nem az igazi evangelium, amelyet Luther szivo élt át újra, hanem az ótestamentomi Ítélet és harag próféciája, melynek sajátságos színezetet szigorú szerzetesi morálja adott, de azért legmagasabb, amit a katholicismus nyújthatott: a szerzetesi prófétaság. Beszédjei majd mind irásmagyarázatok. Lelkén át az ószövetség megrázó gondolatai szólnak saját átélése rezonanciájától fokozott, szinte Ítéletnapi erővel. Mindenestől fogva csak negatívumot tud adni: csak ostoroz, bírál, támad, de egy uj kegyesség elzárt forrásait nem tudja megnyitni. Sötét, félelmes alakja előtt tisztelettel állunk meg, mert az δ tragikumából erők fakadtak, amely erőknek gyümölcseit a protestántizmus érlelte meg. Az a nagy uj világosság, amely a wittenbergi zárda cellájában gyúlt ki, fényt vet az ő komor arcára is. Az igehirdetés prófétaság, ez az ő életének és halálának nagy, reformátori tanítása.

1) e) Az igehirdetés elméletének irodalmi nyomai a középkorban. A középkorban a homiletikai irodalom egészen a humánizmusig csak erőtlen próbálgatásokból áll. Novigentumi Guibert (1153—1215) a Nogent sous Coucy koloster apátja, a Genesishez irt kommentárjához bevezetésül egy rövid elmefuttatást kapcsol „Liber quo ordine sermo fíeri debeat" címmel. Arról tanit benne, hogy prédikátornak legyen elégséges tudománya és tiszta lelkiismerete, főképen pedig imádkozzék sokat. Ne beszéljen terjengősen, hanem tisztán, szemléletesen és vessen súlyt az erkölcsök javítására. Saját szivének ismeretéből vezessen önismeretre, bűnbánatra és mutassa meg az idvesség útait. Ezt pedig úgy éri el, ha reá mutat az örök kárhozatra, meg arra a külső és belső kárra, ») Lásd szép jellemrajzát Rothe i. m. 335-336.