Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)

Ravasz László dr.-tól: A középkori igehirdetés

284 Dr. Ravasz László. amelyet a bűn okoz. Alanus ab Ínsulis (f 1203) cistercita szerzetes szerint a prédikáció; manifesta et publica instructio morum et fidei, informationi horainum deserviens, ex rationum semina et auctoritatum fonté proveniens. A prédikációnak az alapja mindig egy theologiai tekintélyből vett textus; leginkább az evangéliumokból, Pál leveleiből, a zsoltárokból ós a példabeszédekből, mert ezek a legalkalmasabbak a morális instructiora. A könyv végén van egy beszéd a templomi alvókhoz. Humbertus de Romanis, a dominikánusok generálisa (f 1277) „De eruditione praedicatorum" cimű művében szól az igehirdetői hivatal méltóságáról, hasznáról és nehézségéről. Jellenző az a mondása, hogy nem lehet mindig saját beszédünkkel állani elő; csak az röstelje idegen beszédet mondani, aki átallaná a más sütötte kenyeret enni. Fontos a könyv ,.De executione huius officii" c. része, mert az igehirdetés szokatlan megbecsüléséről tanúskodik, midőn azt állítja, hogy a prédikáció a sacramentumoknál is feljebb való, mert azok (adm. sacr) non prosnnt multis sine vera cognitione et bona voluntate, quae duo confert praedicatio. Krisztus is csak egyszer mondott misét (az utolsó vacsora), de mindig prédikált. A XIV. században Nicolaus de Clemengist nem feledjük el egyetlen nyilatkozatáért: Summopere igitur studeat Praedicator, quando ad verbum Dei dispensandum accedit, ut in charitate et gratia sít, quatenus ex radice charitatis sua surgat predicatio, et non tam ipse, quam Sipiritus Sanctus suo ore loquatur, suam verbis eius flammatis virtutem largiter influens ad transfigienda, velut igneis quibusdam sagittis, corda audientium. Tőle már visszaesést mutat Hesseni Henrik „Tractatus de arte praedicandi" műve, amely a négyféle írásmagyarázatot: a históriait, a tropologiait (erkölcsi alkalmazás) az aliegoriait (Krisztus és Szűz Máriára vonatkozó) és az anagogiait (a triumpháló egyházra vonatkozó) codificálja és az istenigéje kánonául a vulgatát ismeri el. A humanizmusban tapasztalunk egy kis fellendülést. Reuchlin „Liber congestorum de arte praedicandi" c. könyvében (1502) a prédikálást így határozza meg. Facultas hominem alliciendi ad virtutes et contemplationem divinam ex sanctorum scriptoraum promulgatione. Három actusa van a prédikáció Írásnak: Inventío, memoria, pronunciatio; maga a prédikáció pedig áll: princípium, lectio, divisio confirmatio, confutatio és conclusio nevű részekből. Még fontosabb az Erasmus könyve: Ecclesiastes sive de ratione concionandi libri quatuor. (1535.) Az első könyvben szól az igehirdető móltóságáról, amely felülmúlja a szerzetes, a bölcs, a miséző pap, sőt a király méltóságát. A jó prédikátornak nagy tudománya, tiszta értelme, bátorsága, jó hírneve és szeretettől égő szive kell, hogy legyen. Utal arra, hogy az igehirdetés hanyatlásával mindig együtt járt az egy-