Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)

Ravasz László dr.-tól: A középkori igehirdetés

282 Dr. Ravasz László. Firenzébe, ahol medici Lorenzo jogara alatt a renaissance virágkorát éli. Az emberek az antik világ fényes mámorködében úsznak; a lelkek telitvék művészi gyönyörrel, az emberi test kultuszát minden idők leghivatottabb papjai űzik, kik tüneményes hymnuszokat irnak vásznaikra erről a ragyogóan érzéki tárgyról; a nép az antik világ ezer pogányságával van tele és a bűbájos Arnó-menti város csillogó palotáit, fehérfalu, olajfa árnyalt kunyhóit egyaránt a régi bachanáliák pajzán, mámoros hangulata tölti be. A Careggi villa felé vezető uton hevesen dobogott a járókelő szive, mert a babér és narancsfák sűrűjéből incselkedő najádszemek sugárzását vélte látni és ha zörrent a lomb, a Botticelli gráciáinak könnyű suhantát vélte hallani. Farsangkor a Carneval-játékok forró tobzódásából volt hangos az utca, nagy héten pedig templomokba tódult a kíváncsi nép a keresztrefeszités és a feltámadás mimikai kiábrázolását élvezni. Ebbe a városba jött a sötétarcu, sólyomszemű szerzetes, a megtestesült bűnvád, „az öröm és gráciák sírásója" Savonarola. Megkezdette igehirdetői munkásságát. Szivekbe vágó hangon kiáltott bele az öröm zajába az δ térjetek meg kiáltása és az embereken hideg józanodás futott végig. Megrázó szenvedéllyel tárta fel az élet és a halál kérdéseit, irta le az ítélet borzalmait, álcázta le a bűnösöket önönmaguk előtt. Az ó-testamentoini próféciák félelmes magaslatáig csapkodott a lelke, mikor pusztulást, halált, Ítéletet jövendölt ós a nép döbbenve számlálgatta egyre-másra beteljesülő próféciáit. Jött az éhség, jött VII. Károly, meghalt a nagy Lorenzo, de Savonarola, a század vészmadara, csak jósolt tovább. Vad bűnbánat fogta el a lelkeket. Az óriás gyülekezet, a mely megtöltötte a dóm öblös hajóit és mint a hullámáradat, kihömpölygött az útra, mikor Savonarola, saját szavainak súlya alatt roskadozva újra ítéletet prédikált, riadva kiáltott szavába: Irgalom, irgalom! Elűzték a Lorenzo fiát, bűnbánatba, töredelembe öltözött „az istenek játszóhelye" : Firenze. Savonarola szavára önkéntes rendőrség gyűjti össze a képeket, szobrokat, a forró levegőjű történeteket, azt a sok édes szerszámot, amellyel játékaikat űzték a cupidok és hatalmas máglyát rakva belőlük a főtéren, kürtzengósek között égették hamuvá. Hamuja beszitálta a rózsakoszorus fejeket; szőrcsuhába öltözött a nuditás ós mea culpa zokogott fel azokon az ajkakon, amelyek eddig csak az öröm borát szürcsölték. Csöndes lett a város, mint ha kihalt volna. Éjszakánkint megtelt a templom, amelynek márványpadlóján vezeklő árnyak virrasztottak reggelig, mikor újra megjelent a szószéken a város szerzetes ura: Savonarola, hogy hallassa a lelkeken átdöngő szavát. Feddése szeges ostorként vágott végig a hatalmasokon, az egyház biboros fejedelmein. Szavának