Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)

Ifj. Imre Lajostól: A skót vallásos nevelés története a reformáció óta

222 Ifj. Imre Lajos. jut. Az első kérdés, mit fölvet, hogy azokat, kik nem egyeznek meg mindenben aWestminsteri Confesszióval, ne kötelezzék ennek aláírására. Az indítvány leszavaztatott ugyan, de figyelemreméltó módon avval az indokolással, hogy „kell lenni valaminek, melyben az egyház tanát kifejezi", mely nyilván mutatja, hogy aconfesszió már nagyon sokat vesztett tekintélyéből. A másik kérdés sem megy keresztül ebben az első esetben, de nem is csoda, mikor olyan dolgot bolygatott meg, ami gyökerében érinti az egyház alkotmányát. A kérdés a katholikusok emancipációja volt és fölvettetett 1776-ban. Hosszú és kegyetlen harc után, a főllázított nép folytonos zavargása, a zsinat átkozódása és protestációja (1779. act. VII). dacára is a hőslelkű Robertson kieszközli ezt, s a parlament törvény be is iktatja 1779. év végén. Óriási jelentőségű volt ez a törvény Skóciára sőt az egész brit királyságra nézve, világosan mutatván, hogy a dogmatizmus és orthodoxia korlátai, ha ebben az egyetlenegy kérdésben is és csak egy pillanatra, de áttörettek. Ε hatalmas, inkább belsőleg, mint külsőleg erőteljes mozgalomnak vezetői, akkor az egyház legkiválóbb emberei lerakták az alapot és biztosították azt a reneszánszot, mely azonban, sajnos, csak ötven évvel később kezdődhetett meg, fölmerülvén épen ekkor a skót egyház régi átka, az egyházkormányzati háborúság. Evvel már nekünk semi dolgunk, csak annak a konstatálása, hogy ezen idő alatt a régi szellem nyomult megint előtérbe. A skótoknak megvan az a szerencsétlen tulajdonságuk, hogy egyházkormányzati, vagy még jelentéktelenebb (itt a patronusí jog és lelkészválasztás) kérdéseket dogmatikai kérdésekké tesznek, s a szerint átkoznak el vagy áldanak, bocsátnak be a mennyországba, vagy zárnak ki onnan embereket, amint hozzájuk csatlakoznak, vagy nem. Azt pedig tudjuk, hogy ha egyházkormányzati kérdéseket el is lehetne higgadtan intézni, hittani kérdéseket sohasem lehet, ennélfogva ők is ökölre mentek ezen. Minden liberalizmus, minden szeretet, minden vallás belefuladt a patronátus, majd később az állam és egyház viszonyának kérdésébe. Mikor pedig ennek egy szakadással vége lett, (1843-ban) az egész egyház ott volt, ahol azelőtt, sivár, kietlen orthodoxiában, most még fanatizmus hiján is, minden dogmájukat, egész vallásos világnézetüket ebbe a két jelszóba foglalván össze; szabad egyház — állain egyház. A nép pedig, melyet az egyház vezetői hűségesen hurcoltak magukkal ennek a vitának minden zavarába, még szegényebb volt, mint valaha, mert vallás, erkölcs, egyszóval élet helyett kapott két jelszót, melyek közül választania kellett, és e választás döntött igazhitűsége vagy pogánysága fölött. Ebben a szomorú, sivár helyzetben találta az egyházat a reneszánsz, mely lassú előkészítés folytán 1860-as években teremtette azt ujjá.