Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)
Stráner Vilmos: A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati theologia minden ágában
A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati tlieologia minden ágában, 71 Hogy e részben nemcsak a hallgatóknak, hanem magának az igehirdetőnek érdeke is megkívánja, hogy a homileta a textusban talált gondolatokat az analysis vagy synthesis, vagy mindkettőnek szabályai szerint és azon elvnek szem előtt tartása mellett: „Quod non est in textu, non est in mundo", — rendezze (dispositio), egy egységes gondolat alá csoportosítsa (propositio, partitio) és azután megfelelő formában és az igehirdetés méltóságának és az épülés céljának megfelelő módon előadja, az nem több, mint természetes követelmény. Mert habár a II. Tim. 3., 16-on alapuló és abból kiinduló, kezdetben csak ötféle, utóbb százra is fölszaporodott (17. század — Carpzov) „usus", „methodus" és „genus dicendi" ideje lejárt és ma már senkisem tekinti a homiletikát, mint az igehirdetés elméletét, pusztán csak „alkalmazott rhetorikának" és az egyházi beszédet a szónoklat egy bizonyos válfajának: mindazáltal az igehirdetésnek, mint szabad előadásnak, a szónoklat jellegével is kell bírnia s így nem hagyhatja teljesen figyelmen kívül az általános szónoklattannak, itt közelebbről nem részletezhető — szabályait sem. De ha az egyházi beszéd valóban az akar lenni, aminek lennie kell, t. i. — mint kifejteni igyekeztünk — Isten Igéjének hirdetése, istentiszteleti cselekvény és személyes bizonyságtétel, úgy a szabad előadás, követelményének a fölsorolt tényezők egyikének rovására sem szabad érvényesülnie, mert az egyházi beszédre bizonyosan különös mértékben alkalmazható a dolgozatunk jeligéjéül használt követelés :„Μη τεχνολογειν άλλα θεολογειν." Stráner Vilmos. (Folyt, köv.) mindenesetre nagyobb óvatosság és ellenőrzés volna kívánatos! (Szerző megjegyzése.)