Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)
Stráner Vilmos: A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati theologia minden ágában
70 Stráner Vilmos. 1. az igehirdetésnél kritikai fejtegetéseknek sem positiv, sem negativ értelemben helye nincsen; 2. a szöveg-kritikának valóságos eredményei (nem hypotézisek!) — megfelelő tapintatos eljárás mellett — az igehirdetésnél figyelembe vehetők, sőt esetleg veendők is, ha a helyes értelemnek megállapításához s így a megértetéshez szükségesek és éppezért az igehirdetés végső- és főcéljának előmozdításához, t. i. az épüléshez hozzájárulnak. 1) Az alapige helyes, objectiv értelmének megállapítása után, a meditáció legközelebbi föladatát az fogja képezni, hogy az igehirdető, az alapigébe való komoly elmélyedés mellett — a melyhez a Luther által ajánlott „oratio"-nak is hozzá kell járulnia —- tisztába jöjjön első sorban azzal: vajon az illető szentírási alapige őnéki magának mit mond ? A kérdés tehát első sorban nem az, hogy az igehirdető mit mond és mit mondhat a textust és a textus'íOtf (itt hibázik igen sok. hogy ne mondjuk: a legtöbb homileta!) hanem az, hogy mit mond a textus őnéki ? Mert csak ezen az úton nyerheti az igehirdetés a személyes bizonyságtétel jellegét. Csak, ha az objectiv isteni Ige mintegy átszűrődött az igehirdető egész egyéniségén, mintegy megszentelve azt (tehát nem úgy, hogy az objectiv isteni Igéből csakis az igehirdető subjectiv izlése, érzése és felfogása marad fönn! 2) csak így lehet az, amit az igehirdető az alapigéről magának és hallgatóinak mond, valóban „λογία θεου", tehát Isten Igéjének hirdetése, a melynél az igehirdető Pál apostollal érezheti: „ev εμοί λαλεί Χρίστος" (II. Kor. 13., 3.) és a hallgatók is úgy az igehirdetőre, mint magukra nézve annak tudatára jutnak: „ tua res agitur."· Más szóval: az igehirdetőnek a meditáció útján meg kell keresnie — s ha igazán keresi, meg is fogja találni, először az alapigéfte.s és az alapigéta, azután az alapigéWÍ a saját és hallgatói lelkéhez vezető utat. 3) Ilyformán lesz az igehirdetés az alapjául szolgáló szentírási szakasznak, vagy helynek reproductiója, még pedig: d) Szabad előadás alakjában. Az egyházi beszédnek Isten Igéjét kell hirdetnie, de hogy ez közelebbről miként történjék azt nem formulázza és állapítja meg az igehirdetőn kívül álló objectiv tényező, nevezetesen az egyház; (ebben különbözik a homileta a liturgustól) nem is ez vállal az igehirdető szavaiért felelősséget, ez inkább őt magát illeti és terheli, 4) vagyis tehát az igehirdetés nem bizonyos formákhoz kötött, hanem szabad előadás. J) „Az ő hitének mintegy tervszerű ostromlását a gyülekezet semmiesetre sem köteles eltűrni." L. Knoke i. m. 1B3. 1. 2) „Nicht die individuelle Anschauung des Predigers, sondern der Gemeinglaube der Christenheit soll in der Predigt zum Ausdruck gebracht werden . obgleich alles freilich durch die innerste Subjectivität des Predigers hindurchgegangen sein mußte." Cremer i. m. 89., 90. 1. 8) Knoke i. m. 163. 1. 4) Achelis i. m. 99. 1. Ezért a „venia concionandi" birtokában nem levő s mégis igen sokszor az „igét hirdető" egyéneknél (tanítók, theologusok)
