Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)
Stráner Vilmos: A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati theologia minden ágában
A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati tlieologia minden ágában, 69 c) az egyházi beszéd mindenkor az igehirdetőnek személyes bizonyságtétele legyen. Miként csakis életből származhatik viszont élet, úgy csakis a hit — mint lényege szerint élet — ébreszthet hitet. Azért az igehirdetésnek egyik leglényegesebb követelménye, sikerének egyik legnagyobb biztosítéka az, hogy „έκ πίστεως ε!ς χιστιν" történjék. Csakis az, aki a Krisztussal, mint örök, élő személyiséggel személyes viszonyban, a benne vetett hit által közösségben áll és él, csakis az képes őt igazán hirdetni. ±Ls hirdesse őt az ő saját fejlődő hitéuek mértéke szerint. Ez a hit természetesen fejlődésének első stádiumában sem állhat ellentétben a hívők gyülekezetének akár élő és éber, akár csak alvó, szunnyadó s az igehirdetés által megállapítandó, esetleg ébresztendő hittudatával, vagyis nem lehet egy jelentőségű a hitetlenséggel, legföljebb abban az értelemben, amint azt annak a fia egészségéért könyörgő anyának szájából halljuk: „Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek!" Aki a hit természetes fejlődésének ezt az első stádiumát sem érte cl, az meggyőződése ellenére hirdetheti a szent írásban és a hivők gyülekezetének tudatában élő Krisztust s akkor képmutatóvá lesz, — vagy — meggyőződésével egyezően, a saját és mások esze és kritikája által megalkotott, de az írásban nem, vagy csak rész szerint található (történeti) Jézust (mint erényhőst, bölcset stb.) és akkor a hivők gyülekezetének tudatával jön ellenkezésbe, de úgy az egyik, mint a másik esetben az Ige hirdetésére nem alkalmas. Ebben a tekintetben tehát szabályul elfogadható az az elv: „Prédikáld a Krisztust, hogy birjad őt, mindaddig, a míg prédikálhatod, mert birod őt!" 1) Mivel pedig a Krisztus a maga tökéletes, élő valóságában csakis a szent írásban és azonkívül nem található, 2) azért természetes követelmény az igehirdetőre nézve az, hogy néki az írásban és az írással kell élnie. A milyen állást foglal el az igehirdető a szent íráshoz, olyan viszonyban áll a Krisztushoz és megfordítva. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy az igehirdető az egyházi beszéd objectiv alapjául szolgáló szentírási lecke, szakasz, vagy hely objectiv, helyes és eredeti értelmének és az u. n. „contextus"-sal való összefüggésének exegetikai, történet-kritikai megállapítására törekedjék. Ez képezi az igehirdetőre nézve annyira fontos és elengedhetetlen meditációnak első föladatát. 3) Más kérdés az, hogy mikor és mily mértékben fogja ennek a saját maga és mások által előkészített, ill. folytatott munkának eredményét magánál az igehirdetésnél érvényesíteni, esetleg értékesíteni ? Erre vonatkozólag röviden a következő elveket állapíthatjuk meg: 1) Achelis i m. 110. 1. 2) Ján. 5., 39. 3) Abban az esetben, ha a textus (p. o. perikopa) adva van; más esetben az alapige választása lesz már a meditáció elad föladata. Erre az utóbbi esetre itt közelebbről nem retloctálunk.
