Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)

Schneller István dr.: Abaelardus Péter

178 Dr. Schneller István. h) Nevelési szabályok: Szelid legyen intó'szavad, így leszen az leghatásosabb; A kemény szó a helytelenkedőt meg nem győzi, sőt rosszra indítja. Korbáccsal büntesd a fiú és ifjú bűnét (culpa), Az öreget ellenben biztasd s kedveskedve intsd meg. Ha idősb ember gáncsol téged: tűrd el azt, S mondj köszönetet neki, mint vett nagy jóért. Aki parancsszóra türelmesen nem engedelmeskedett, semmiféle hatóság (uralkodás) élére sem helyezendő. Bámulatos egy Pharus, amelyet a tudós és az élet küzdelmein és bajain nyilt szemmel áthaladó, gondos apa — az életbe induló fiának állít. Az első rész a tudós tanárnak bölcsességét tartalmazza s az általunk ismert, önálló meggyőződésű férfiút jellemzi. Ott látjuk őt a tudomány (a tanulás és tanítás öncélú jellege) mellett lelkesülő tudóst, ki előtt a véget nem érő tanulás értékesebb, mint a tanítás (3—6); ki a tanulmányozás ez öncélú jellegénél fogva annak teljes szabadságát, tekintély és személyi tekintettől való függetlenségét követeli (9—18), ki a külső csillogó hatás helyett egyszerű meggyőződést kíván; ki az egyeseket mindig az egész szempontja, a rendszeresség szempontja alá helyezi s ki ennek a rendszernek kialakulásában a módszerességet, a fokozatos és alapos haladást sürgeti (19—30). Ott azt, aki a tanártól a professori jelleget kívánja, azaz azt, hogy tudománya ne csak magában legyen egységes, hanem egységesen nőjjön ki a tanárnak személyiségéből s személyi életében nyerje beigazolását. Bölcs legyen a tanár: ne csak az okokat, hanem a célokat is nézze, s így tudománya gyakorlati jellegű is legyen; amellett azonban gyakorlati megnyilatkozásában személyiségének is legyen megnyilatkozása vagyis jót tanítson, mivel maga is jó (37—50). A tudomány e célirányosságának, gyakorlatiasságának követelménye azonban nem jelenti azt, hogy a tudományos munkába külső okokat, önkényszerű motívumokat supponáljunk: gyakorlati munkásságunk egészének tisztán tlieoretikus alapja van: erkölcsünk, vallásunk egyetlen alapja maga az ismeret. Prudentia nélkül megszűnik az ember ember lenni. Míg a többi erények (bátorság, önmérséklés és igazságosság) csak kölcsönösen egymást feltételezik: addig a prudentia magát az embert emberi, erkölcsi voltában feltételezi (53—62). Csak a jónak felismerése a cselekvésnek, sőt a szeretetnek is egyedüli értékelője. Ε felismert jóban való részesség foka az ember értékének foka is (63 — 78). Még a vallásosságnak alapja is intellectualis. Igaz, hogy Istennek félelme és szeretete a vallás: de az alapkérdés az, hogy miképpen kell Istent félni, szeretni. Erre csak az felelhet s így csak az lehet igazán vallásos, aki Istent a maga lényege szerint