Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)

Schneller István dr.: Abaelardus Péter

Abaelardus Péter. 107 iránti szeretet indítson a jóra, s hogy ennek következtében a cselekedet jóságának kritériuma maga az érzület. Állami tekintetben is a görögök igazán magas fokú szervezettel bírnak, amely alapon az egyes polgárok jólétéről, szellemi cultúrájáról is gondoskodtak : úgy hogy az erkölcsi és jogi állami életet együttesen megítélve — mondhatjuk, hogy az az evangéliomi avagy apostoli tökéletességnek megfelel, hogy az csak kevésbé vagy tán éppen nem is áll a keresztény élet mögött. A Platói világiélekben felismeri Abaelardus a szent szellemet s a szentháromság tanát is nem egy görög philosophusnál megleli. Mindezek alapján nem is látja annak okát, hogy miért, mily alapon zárhatnék ki a görög bölcseket az üdvözülés lehetőségétől. Külső törvény nélkül szivükben bírják a törvényt s mértékletes és igazságos életükkel részesülnek az isteni kegyelemben a kegyelmi eszközök — a sacramentumok — élvezete nélkül is. Nincs tehát a keresztény vallás és a görög philosophusok vallása között , lényegszerű (nembeli) ktilömbség. A természeti törvény, mellyel a pogányok is bírnak, megvan az emberben: a keresztény vallás nem e helyett hozott újat, hanem a már létezőt csak reformálta, bővebben kifejtette. Az igazság oly idős, mint maga a világ: a kereszténység érdeme abban áll, hogy ezt az igazságot tágabb körben terjesztette. (L. Hausr. 52. 53. 1.) Ezek után nem lep meg. hogy Abaelardus mint a XII. század Lessingje — a külömböző vallásfelekezet űeket — az é*s alapján disputálva egymással ki akarja békíteni. A XII. század Nathan drámáját Abaelardus: a „Dialógus inter philosophum, Judaeum et Christianum" című művében írja meg. A bölcsész az, aki először a zsidóval, azután a kereszténnyel vitába ereszkedik. A felekezetbeli sajátos tanokat, főértékeiket, amelyekre büszkék, előterjesztik: amire a philosophussal vitatkozva ez érték a kellő mértékre leszáll s mint ilyen a megegyezés alapját képezi. A zsidó a hitére, a törvényére és az áldozatokra büszke. A philosophus most már figyelmezteti a zsidót, hogy e hit inkább a szájnak, mint a szívnek a dolga s így inkább csak a szokáson, mint a meggyőződésen alapul. Ami pedig a törvényt illeti, úgy a zsidó irott törvény mellett ott van a természeti, mely amannál régibb, örök s mely mindazt is tartalmazza, ami szükséges az üdvösséghez. Ami végre az áldozatokat illeti és mindazokat a szertartásokat, amelyek tisztító természetűek: úgy mindez szükségtelen, ha igaz az, hogy a megigazuláshoz és szentesüléshez elégséges a szeretet. Mindezek alapján nincs szükség a zsidó törvényre és a ceremoniális cselekvényekre: ezek helyébe az erkölcsösség lép,