Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)
Könyvismertetés
322 Κ öny vismertetés. talán korlátozásnak, hogy a lelkész nem viheti fel a szószékre a maga saját külön elméleteit ? Nézzünk csak személybe ennek a dolognak, amely még a lelkészek között is sok félreértésre ád alkalmat. Luther fejtette azt ki, hogy az evangéliom egyházában minden hívőnek egyenlő joga és kötelessége az igehirdetés. De éppen az egyetemes papság ezen elvéből következik, hogy tehát különös felhatalmazás nélkül senki se hirdetheti az igét. A közösségnek kell a jogát valakire ráruháznia, hogy pappá lehessen. Externa vocatió nélkül az evangéliom egyházában nincs papság. A pap, mint megbízott, a közösség közszellemének szószólója. Mikor nyilvánosan beszél, akkor a gyülekezet közös hitét és nézeteit hirdetheti csak. Nem azért áll a hivők közösségének az élén, hogy különleges bölcseletét vagy egyéni meggyőződését szólaltassa meg, hanem hogy az egyház közhitét erősítse. Az evangéliomi felfogás szerint a pap diakoniát tölt be, pásztorkodik és nem egyéni célokat vagy egyéni meggyőződést propagál. Mindenkinek megvan az a szabadsága, hogy ha nézetei a hivők közösségének felfogásával meg nem egyeznek, nem vállalkozik a gyülekezet vezetésére, de ha egyszer vállalkozott, szükség, hogy előbb számot vetett legyen a lelkével, tudja-e hirdetni és ápolni a közösség hitét és igazait? Ezzel a közhittel csakis akkor helyezkedhetik ellentétbe, ha látja, hogy az a Krisztus evangéliomával szembe került. Ekkor a pap reformátorrá válik, de akkor is nem a saját elméletei, hanem az evangéliom igazságai szerint igyekszik annak a gyülekezetnek a közhitét reformálni. Ε reformátori szabad munkának az evangéliom egyházai sohasem állották útját, de ha megengednék, hogy minden kiforratlan fiatal ember szabad folyást engedjen a maga felfogása hirdetésének, akkor csak a rajongás vagy a hitetlenség medrét mélyítenék és a szektáskodásnak vágnának széles országutat. A Protestantismus az evangéliom végtelenül tág keretei között való szabad mozgást soha nem korlátozta, nem is fogja korlátozni ezután sem. S ezzel most már szinte természetesen átjutottunk a második felolvasásra, a hol mindjárt ezt a kijelentést találjuk, „Sajátszerű, hogy a közöny legkevésbbé ártott azoknak az egyházaknak, a melyek a külsőségekre fektetik a fősúlyt és leginkább ártott a protestáns egyházaknak, a melyekben a vallással való nemtörödés a teljes bomlás veszélyét rejti magában' 1. Ha sajátszerű is ez a jelenség, de természetes. A hol nem formákhoz, hanem közös életfelfogáshoz való ragaszkodás az összekötő kapocs, ott csak a hűség és a meleg érdeklődés folytonossága tud életet kelteni és fenntartani. A protestáns egyházakat a közöny feltétlenül megöli, mert a lélek kapcsait tépdesi. A formák megszokásához vagy szeretéséhez nem kell meggyőződés, de igazságok vallásához, életfelfogás követéséhez teljes odaadás
