Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)

Varga Zsigmondtól: Az „Úri imádság” a történeti kutatások világában

Az ,,Uri imádság" a történeti kutatások világában. 297 mód, a mely sni és ota/a-ból vezeti le ezt a kifejezést s erre csakugyan van is egy csomó parallel képzésű szó, ám ennek a szónak meg a philosophiai jelentése gyanús előttünk s ép ezért lehetett ez ev. egyszerű szerzőjétől idegen. Én úgy látom, hogy a bibliai kritika, itt még mindig csak negativ eredmónynyel dolgozik s eleddig még csak azt tudta bizonyossátenni, hogy a megfejtés az eddigi forrás anyag alapján lehetetlen. Es tán az is lesz mindaddig, a míg valamely aram eredetit meg nem találnak, a melyből vagy a szónak igazi jelentése, vagy pedig annak az eredetivel való incongruentiája ki nem tűnik. Ám erre még, úgy látszik várni kell. Jelentősebb eredménnyel járt a πειρασμός jelentésének a megállapítása. És itt nagyon valószínű, hogy az eredeti értelem ép az ollenkező, mint a mit ma értünk és fordítunk 7ΐειρασμός alatt. Az angol Hatch kutatásai (Essais in Biblical Greck 1889. 71. és köv. lap.) s Harnack Adolfnak egy pár kiegészítő példája (Sitzungsberichte der königl. preuss. Akademie 1907. évf. 942—44 lap.) nyilvánvalóvá teszik, hogy a pejrasmos eredetileg nem csak megkísértést, kisérlést jelentett, hanem általában mindenféle szenvedéist, fájdalmat a kisérlésnek gondolata nélkül, sőt épen a büntetésből az emberre küldött fájdalmat is. — így fordítja ugyanis a LXX. az ótestamentum minden egyes helyén a szenvedést és fájdalmat. Sőt az újtestamentumban is gyakori az ilyen értelem a kisérlésnek minden gondolata nélkül. — Például a Héber levél 11. 37. a Csel. könyve 20. 19. II. Péter 2. 9. és Apocalipsis 3. 10. viszont azonban az új-testamentumban használatos a szónak másik jelentése is. A fő mindebből az, hogy a ηειρασμός szó eredetileg, mindkétféle értelemben használtatott. Arra nézve most már, hogy melyik a helyesebb és megfelelőbb jelentése a Miatyánk szövegében, eligazít minket részint az összefüggés, részint a szó exegesisónek a története. Ez utóbbira nézve különösen irányadó Cyprianus: De oratione 25 c. Tertullianus: De oratione: 8 c. és Origines: De oratione 29 c.-ban foglalt idevonatkozó exegesise. — A két első úgy magyarázza ezt a helyet, hogy ne engedj mások által kísértetbe vitetni. Origenes pedig úgy, hogy egyfelől kísértésnek állítja az egész emberi életet, másfelől pedig concrétebben ezzel a körülírással „ne engedj minket olyat tenni, a mi által a te igazságos Ítéleted kísértésre visz minket, azaz a mi gonosz kívánságaink által érdemessé tesszük magunkat a büntetésre." Tehát látszik mindenütt a törekvés, hogy a kísértés okául ne Istent tüntessék fel, hanem az emberi cselekvés állíttassék oda a büntetés okául. Az összefüggés pedig mit mutat ? „Bocsásd meg a mi bűneinket ... és szabadíts meg a gonosztól." Az első kérés után mintegy önkényt kínálkozik . . . . ós ne vígy minket olyan szenvedésbe, a mely bűneinkért, TUeol. Szaklap VII. érf. 20