Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)

Daxer György dr.-tól: A megváltottság és az egyéni felelősség tudatának viszonya az ujabb theologusoknál

118 Dr. Daxer György. megújítását egyedül az isteni kegyelemnek tulajdonítj cl, clZ egész hitet isten kegyelme művének mondia. Hozzájárul még ehhez az, hogy a hit értelmi mozzanatának a kegyelemre való visszavezetése is kifogás alá esik. Mert Wendt nem gondoskodott elmélete előadásában eléggé azon felfogás kizárásáról, hogy ezen egész visszavezetés csak kegyes öncsalódás, melyet az intuitiónak hirtelen való bekövetkezése okoz. Ezen esetben Wendt elméletében tisztára csak a lelki jelenségek, a természetes tapasztalás körében maradnánk. És Wendt elmélete nem volna egyéb, mint egyszerű kísérlet arra, hogy kérdésünkre a természetfeletti hatások figyelembevétele nélkül, pusztán csak a hit ama kőt mozzanatának megkülönböztetése által feleljen, ami Ritschl theologiájának amaz elvéhez, hogy az istennek az emberre gyakorolt hatásait csak a megfelelő vallási ós erkölcsi aktusokban mutassuk fel, igen jól illenék. Természetes azonban, hogy akkor Wendt állásfoglalásában teljes pelagianismusra volna kilátásunk. Hogy Wendtnek felezési elmélete a keresztyén hit ítélőszéke előtt meg nem állhat, maga is érezhette, mert végelemzésben ő is a hitnek úgy értelmi mint akarati mozzanatát a kegyelemre vezeti vissza. Csakhogy ennél a míveletnél megint a liberális theologia nyomdokaira téved akkor, amikor a keresztyén ember megtérésében egészen természetes folyamatot lát, a melyet egyúttal a kegyelem ajándékának is kiván tekinteni. Igy aztán nem csodálatos, ha a kegyelem hatásai sem állanak másban, mint azon képességben, hogy erkölcsileg öntevékenyek lehetünk. Szóval itt is megvan a keresztyén ember vallásos életének és a természetes ember erkölcsi életének azonosítása, a kegyelem és a természet közti különbség megszüntetése. Látjuk tehát, hogy Wendt állásfoglalását kérdésünkben joggal lehet a Ritschl-fóle pozíció és a liberalismus összekötésének nevezni. Az ő theologiája tényleg átmenetet alkot Ritschl iskolájából a liberális theologiához. Innen aztán csak egy lépés van még az u. n. vallástörténeti irányhoz, amelyben az elnyomott liberalismus éled fel megint egész erejében. Csakhogy mivel ezen irány képviselői a rendszeres theologiában — élükön maga Troeltsch Ernő (1865—) — nem adtak eddig programmokon kívül egyebet, s nevezetesen kérdésünkben állást nem foglaltak, azért velük e helyen nem foglalkozhatunk. 9. Kirn Otto. (1857—) Kirn lipcsei tanár, a ritschlianismus ós a positiv theologia között igyekszik összekötő kapcsot létesíteni, mint Wendt a liberalismus felé keresi az összeköttetést. A rendszeres