Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)

Daxer György dr.-tól: A megváltottság és az egyéni felelősség tudatának viszonya az ujabb theologusoknál

A megváltottság és az egyéni felelősség tudatának viszonya. 7 sában (1. 274. skk. 1.) keletkezik. Innen származik aztán az a tudat, hogy hitünket ajándékba kaptuk. (497. 1.) Ezen megvilágosítás azonban még nem a teljes hit, hanem a hit akarati mozzanatának, a bizalomnak csak feltétele. Hogy a hit teljes legyen, hozzá kell még járulnia az engedelmesség aktusának, melyben az ember akarata az üdvre való felszólításnak enged. (498. 1.) A hitnek ezen akaratbeli mozzanata azonban már nem oly értelemben köszönhető isten kegyelmének, mint az ismeretbeli mozzanat. Azért itt az ember szabadsága is már nagy szerepet játszik. Persze sokszor ez fel sem tűnik, pl. oly esetben, mikor az elhatározás nem sok áldozatunkba kerül. De a hol a hit nehézségekkel küzd, ott az akarat szerepe a hit keletkezésénél és fentartásánál döntő jelentőségű. (499. 1.) Az ember ugyanis megteheti, hogy magát a hitre elhatározza és ezen elhatározását fenn is tarthatja. De lehetséges az is, hogy a magasabb javak után nem törekszik, ez azonban már az δ vétke és nem róható fel istennek vagy a viszonyoknak. (500. 1.) Wendt azonban a hitnek akarati részét is visszavezeti isten kegyelmére. „Kegyes emberek joggal megbotránkoznak azon, ha az ember szabadságát ellentétbe helyezik az isten kegyelmével vagy synergistikus módon melléje állítják. A szabadság maga is isten kegyelmének ajándéka." A valódi keresztyén ember a hitre való képességét teljesen isten kegyelmére vezeti vissza, de nem úgy, hogy a hithez való szabad elhatározását tagadja, hanem úgy, hogy a felelősségét indokoló szabadságáért istennek hálát mond. (501. 1.) A helyes evangéliomi felfogás a keresztyén ember új életében psychologiailag feltételezett és a szabad akarat elhatározásától függő életfolyamatot lát, amelyet azonban egyúttal isten kegyelme ajándékának is elismer. (528. 1.) Miként a szabadság isten kegyelmi ajándéka, úgy kell abban is isten kegyelmét látni, hogy a jóhoz való akarat erkölcsi jellemmé szilárdul. Az isteni kegyelem hatásai nem járnak önállóan a keresztyén ember erkölcsi öntevékenysége mellett és nem folynak olyan különös befolyásokból, melyek még a psychologiailag érthető s az δ öntevékenységére ható befolyásokon kívül léteznének. Nem állanak azok semmi másban, mint az ember öntevékenységéhez való képességben. (529. 1.) Wendt tehát elismeri a vallásos tapasztalat tényeit, a kegyelmet ós a szabadságot és az ember öntudatában való együttes jelenlétüket úgy akarja megmagyarázni, hogy a hitet megfelezi és egyik részének előidézését a kegyelemnek, a másikét pedig az akaratnak tulajdonítja. Ez természetesen ilyen alakban a leghatározottabb synergismus ós a keresztyén hittel meg nem egyezik, mert az tud úgy az értelemnek mint az akaratnak teljes romlottságáról és így mindkettőnek