Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)

Daxer György dr.-tól: A megváltottság és az egyéni felelősség tudatának viszonya az ujabb theologusoknál

102 Dr. Daxer György. szerint is a vallási viszony érzéki felfogása az, ami (a pelagianismus és a naturalismus határai közt) különböző ellentétekre vezet; azért ő az üdvközlő kegyelemnek és az emberi szabadságnak egymáshoz való viszonyát úgy állapítja meg, hogy emez isteni szellemi hatalom hatása az emberi szellemben ós azért egész lefolyásában ós minden mozzanatában subjektiv-psychologiai, az emberi szabadság által közvetített módon megy végbe. (694. §.) Az isteni szellem mint az emberi szellemben megnyilvánuló hatalom ezt érzéki állapotán túl a világ felett való szabadságra vezeti. Ezen szellemi tevékenység tehát az ember szellemi lényének avagy lelki szabadságának fokozatos megvalósulásában nyilvánul. Az énnek ezen felülemelkedése az δ véges-érzéki s bűnös természeti állapota fölé minden mozzanatában az isteni kegyelemnek benne való hatása. De ezen kegyelmi hatás segítségével mégis maga az ember is valóban felemelkedik szellemi lényegéhez és istenadta élethivatásához. A kegyelem hatása és a szabadság tevékenysége tehát csak ugyanazon egységes életfolyamatnak összetartozó mozzanatai. Az üdvólet megmegvalósulása e szerint elejétől végig csakugyan valódi erkölcsi, subjektiv-psychologiai folyamat az erkölcsi egyénben, a mely azonban elejétől végig az isteni kegyelem hatása alapján létesül. (612. 1.) Lipsius felfogása tehát lényegében ugyanaz, mint Biedermanné. A vallásos élet nála is azonossá lesz az erkölcsi élettel, a melyben az isteni és az emberi tényező összeesik. És mivel az emberi tényező személyességének tagadása mégis csak nagyon beleütköznék a tapasztalat tényeibe, ezen összeolvadás az isteni tényező személyességének rovására esik. Lipsius állásfoglalása is beleütközik tehát a keresztyén vallásos élet létérdekébe. Ő sem magyarázza meg a vallásos tapasztalat által feladott problémát, hanem ezen tapasztalat lényeges állításainak sérelmével magát a problémát csak félretolja. 5. Pfleiderer Ottó. (1839—1908). Píleiderer munkásságának java része az uj testamentom mellett a rendszeres theologia szolgálatában állott s leginkább a vallástörténetnek és a vallásbölcsészetnek volt szentelve. Irt azonkívül egy kisebb terjedelmű hit- és erkölcstant is (Grundriss der christlichen Glaubens- und Sittenlehre 1880. 6. kiad. 1898.), melynek (1. kiadása) útmutatása szerint vázoljuk kérdésünkre adott feleletét. Pfleiderer a kegyelemnek és a szabadságnak viszonyáról szóló egyházi tan igazságát három mondatban foglalja össze. Ezek a következők: 1. az üdv egyedüli alapja az isteni