Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)

Daxer György dr.-tól: A megváltottság és az egyéni felelősség tudatának viszonya az ujabb theologusoknál

100 Dr. Daxer György. úttal az isteni kegyelemnek bennünk való működése is. (867. §.) De viszont a kegyelem actus purusa is csak egyúttal mint az én szellemi önelhatározásának aktusa valósul meg. Vagyis az üdvmegvalósulásnak isten kegyelmétől a természetes énben létesített folyamata egyúttal magának ezen énnek is az aktusa. (873. §.) Biedermann tehát avval felel kérdésünkre a kegyelem és a szabadság viszonyára vonatkozólag, hogy mind a kettőt vagyis azt, ami az egyház hite szerint az istennek ós az embernek, mint, kőt személynek műve. egy egységes természetes fejlődési folyamat két mozzanatává teszi. Ezt ő könnyen megteheti, mert nem ismer személyes istent, sőt az isten személyiségét határozottan tagadja. Igy aztán nem baj, ha az isten műve a megváltásban nála egyszerű ható erővé válik, mig az embernek mint a véges individualitásnak működése egyedül személyes. Csakhogy ennek a felfogásnak a vallásos ember tudata mindenképen ellentmond. Személyes isten és annak személyes hatásai nélkül a vallásos életnek meg kell halnia. És az üdvfolyamatnak illetőleg a keresztyén ember vallásos életének képe is, a melyet így nyerünk, bizony túlegyszerű; még pedig azon okból, mert annak lényeges, mondhatni legfőbb vonásait eltöröli. A vallásos elet ugyanis azonossá lesz itt az ember természetes erkölcsi életével, a természetes érzéki életen való felülemelkedéssel. Amint tényleg Biedermann egész u. n. üdvfolyamata semmi egyéb, mint az ember természetes erkölcsi küzdelme, amelynek erkölcsi tényezőjét az istenivel rövidesen azonosítja. Csakhogy a keresztyén vallásos élet, bármily szoros összefüggésben áll is az erkölcsi élettel, vele mint a természetes ember életének egyik megnyilvánulásával még sem azonos, hanem ópugy önálló, sajátos élet az egész természetes élet és igy a természetes erkölcsi élet mellett is, amint a megváltás és annak rendje, melyből fakad, a sajátos meg nem rövidített keresztyénségben sem azonos a teremtéssel és annak u. n. természetes rendjével. Ezt a természetfelettit, a supernaturaiist Biedermann kiküszöböli a keresztyén hitből, de vele a keresztyén hitet nem hogy megmagyarázná, hanem lényeges alkotó elemétől megfosztja, megrövidíti. Isten transszendentiáját is feláldozza és a keresztyén hit mennyei atyját a világban immanens valósággá teszi, azaz álláspontja a pantheismus, amely — mint tudjuk — korántsem nevezhető a keresztyén hit álláspontjának. Biedermann theologiája mint tudomány nem magyarázza meg a keresztyén hit tényeit, hanem a tényeken változtat, hogy megmagyarázhassa, s ez a tudomány túlkapása. Ő elkerüli az egyházi theologia problémáinak nehézségét, de ezt csak a keresztyén hit gazdagságának megrövidítése, tényállásának csorbítása árán éri