Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 6. évfolyam, 1908 (Pozsony)

Martony Elektől: Ézsaiás 7,1-17

202 Ézsaiás. Valószínű, hogy az Acházzal való jelenet után, a melynek folyamán Ézsaiás a „maradék" megtérítésének reményéről is lemondott, a „Jahveh szent népé"-nek eszméje újra erőt vett a próféta szellemén; Immanuel jelentősége pedig később mint az ideális magot magában rejtő népen kívül álló egyéniségé mutatkozott. Ugy látszik, Ézsaiás érezte a collisio-t, amely népéhez fűzött reménye és a vallásosságnak egy a népén kivül helyezett ideálja között támadhat: egy jobb pillanatában, midőn ezen ideálnak népe részéről történendő megvalósításáról le nem mondott, Immanuel mint az Izrael népének glóriáját betetőző messiás alakja tűnt fel előtte. Viszont valahányszor az első szomorú tapasztalatnak megfelelően, a lemondás diadalmaskodott, mindannyiszor enyhülést szerzett a próféta lelkének az az ideál, melyet a végletekig fokozott. Ε transversalis hullámzásoknak lehet eredménye az a messiáskép, melyet Ézsaiás Immanuel képéből fejlesztett s a mely jelentőségteljes eredetével az ó-szövetségi theologiában legjellemzőbb sajátja maradt. — Hogy később, nevezetesen 722 után, midőn a történeti viszonyok a Jahveh népéért való aggodalmat állandóan foglalkoztatták, maga a próféta látszólag teljesen elejtette, ugyancsak azt mutatja, hogy főmotívuma, eredetének megfelelőleg tényleg a vallásosságnak Immanuel képében legtisztábban szemlélhető ideálja volt. Mert egy a Dávid házából származó király mint politikai nagyság Jerusálem megmenekült városában egészen jól helyet találhatott volna; nem igy az a nagyszerű ideál, amelynek oly mértékben kellett elhalványulnia, amennyire előtérbe lépett az a másik, mely az ószövetségi vallásnak legkitűnőbb eszméjét hordozta. Ha ez az ingadozás összefüggésben van az ó-szövetségi vallás történetével, úgy jellemző, hogy épen oly kiváló egyéniségben merült fel a vallásosság ideálja egy egyénben való megszemélyesítésének szüksége, a minő Ezsaiásó volt, — jelezvén a fejlődóst az individuális vallásosság felé; egyben persze előjele Izrael vallása objektiválódásának, a mi egész vonalon a Deuteronomismusban jutott teljességre, mint a melylyel a „Jahveh ideális népe dynamikus elve" helyébe a theokratia lépett. Annál érdekesebb, — mivel az ó-szövetsógi vallásnak saját lényégéért folytatott küzdelmére vet világot, — hogy a próféta ki tudta küszöbölni ezt a másik elemet, — a mi természetesen nem jelenti azt, hogy az utóbbiból oly drágagyöngy nem képződhetett, mely egy későbbi fejlődés jogosult álláspontjáról tekintve mint Izrael vallásának legszebb virága tűnhetett fel. Bizonyos azonban, hogy Ezsaiásra nézve a „messiás" általa megteremtett alakja nem volt absolut nagyság. Ε te-