Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 6. évfolyam, 1908 (Pozsony)
Martony Elektől: Ézsaiás 7,1-17
Martony Elek. 203 kintetben jellemző, hogy az Ezsaiást követő epigonok (Nahum, Sofoniás, Habakkuk) egyáltalán nem emiitik. De látható ebből az is, hogy az a „messiás" és vele Immanuel, akkor még nem volt olyan kijelentéstközvetitő „istenemberi" alak, a milyennek közönségesen venni szokás s a mivé csak a mennyei (ős) embernek eszméjével történt kombináció utján a zsidó apokalyptikában, és bátran hozzátehetjük: csak a keresztény theologiában lett. Az sem érdektelen, hogy ha Jeremiás kétes hitelességű messiásjóslataitól eltekintünk, Ezékiel „messiási" jóslataira nézve pedig beérjük azzal, hogy bennök a személyes messiás reménye az egész Dávid-dinastiára vonatkozó reménynyé kitágíttatott(l) és Deuteroezsaiás miatt a további fejlődést kirekesztjük : ez ezsaiási messiásképnek hatása legalább a fogság előtti prófétiában ki nem mutatható. Ezzel eldőlt minden olyan felfogásnak helyessége, amely szerint a messiás alakja Ézsaiás működésének második felében azért nem fordul elő, mivel jelentősége akkor már magától értetődött — hacsak azt nem kell gondolnunk, hogy a próféták, ha reméltek is valamit, e reményüket eltitkolták. Ha működésük nem állott elődeik kijelentéseinek ujrafelvételében, ez csak méltó ahhoz az álláshoz, melyet mint vallásos subjectumok az ó-szövetségi vallás történetében elfoglalnak; nem hogy talán a „messiás" nememlitése az ezsaiási jóslatok hitelessége ellen volna érvényesíthető. Az ezsaiási messiáskép újrafelvételét nem is várjuk előbb mint csak a fogság utáni kornak, „deduktiv" theologiájában. Ha az Immanuelkép üde vonásait már Ézsaiás messiásképe abszorbeálta, nem csodálkozhatunk azon, hogy az Immanuel-„jelenés" az ó-szövetségi theologiában külön nem érvényesült. Az egyetlen ó-szövetségi hely, mely Jes. 7, j _ 17 hez határozott vonatkozásban áll: Mich. 5, 2, a mely mint egy a fogság utáni korból való messiásjóslathoz csatolt közbeszúi'ás pusztán arra enged következtetni, hogy a messiás születésének körülményei akkor még figyelem tárgyát nem képezték. Annál érdekesebb, hogy a fogságban Immánuelénél sok tekintetben más talajon, a vallásosságnak egy másik ideálja, a szenvedő vallásosságé, termett, a mely a „Jahveh szolgájáéról p 1'"! 1 ""-y) szóló prófétiának magvát alkotja. Hogy bemenetelt talált a messiási reménykörbe, azért fontos, mert Immanuel mellett fólreismerhetlenül igazolja, hogy a messiáseszme lényege tényleg a vallásosság kihelyezett ideálja volt. — Az egyed· és gyűjtőfogalom együttléte „Jahveh szolgájáénak deuteroezsaiási képzetében ismét csak érdekes illusztrációja ama mozgó viszony ingadozásainak, a mely a
