Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 5. évfolyam, 1907 (Pozsony)

Lapszemle

Lapszemle. 323 nek objektiv valóságát is bizonyos mértékben elfogadja. A keresztyénséggel szemben elfoglalt álláspontja már kevésbé barátságos. Itt Jézust a világtól idegen aszkétának s Pál apostolt a keresztyénség alapjtójának tekinti. Egyébként ő és iskolája történeti szempontból elismerik, hogy az egyházi hit Krisztusa azonos a biblia történeti Jézuséval és hogy a keresztyénség igazi lényege (Harnackkal szemben), a megváltó, Jézus Krisztusnak egyetlen istenemberségébea, a christologiában rejlik, anélkül persze, hogy ők ezen keresztyén hitet személyileg magukévá tennők. Sőt bár Hartmann azt is elismerte, hogy „keresztyén állásponton az orthodox felfogás az egyedül következetes, amely egy lényeges és nélkülözhetetlen érdeket sem áldoz fel," ő nem is tartotta magát keresztyénnek és haragudott a liberális theologusokra, akik úgy mint ő, már rég letértek szerinte a keresztyénség útjáról, de azért külsőleg még ahhoz tartozónak vallják magukat. Ő következetesebb akart lenni és egy új vallás fejlődését várta. Ezen vallás nem atheisztikus, hanem pantheisztikus lesz és a más által való megváltás helyére lép majd benne az önmegváltás. Isten nem öntudatos személyiség, hanem az öntudatlan. Mint ilyen a világ alapja. Az öntudatlan vak akarat hozta a világot szerencsétlenségére létre. De enyhíti a szerencsétlenséget a megváltás lehetősége, amely az isten és az ember szenvedésének vet véget, hogy a nemlétbe visszatérnek. (Érintkezés a buddhismussal.) „Mi oly férfiúnak, így fejezi be a szerző cikkét, mint Hartmann Eduard és tanítványai köre, hálával tartozunk azon érdeklődésért, melyet a vallás és a keresztyénség iránt tanúsítottak kritikájukból tanulni is akarunk, még pedig többet, mint eddig átlag történt. De fegyvereink lerakásához .... sem szivünk sem még kevésbé eszünk nem kényszerít minket." A „Neue kirchliche Zeitschrift

J 7—9. füzetében Gleiss tanítónő (Oberlehrerin) folytatja és be is fejezi azon ciksorozatot, mely János evangéliomáról szól. A 7. füzet tovább adja a Didache ős János evangélioma párhuzamos helyeinek egymás mellé állítását. Ezen összehasonlítás eredménye gyanánt azt lehet állítani, hogy a Didache a legrégibb tanúbizonyság arra nézve, hogy János evangélioma már az első század utolsó tizedében létezett ős bizonyos tekintélynek örvendett. Ugyanígy összehasonlítja a szerző még a Diognethez írt levelet, Hermást, Barnabás levelét, Kelemen 1. levelét Ignatius és Polykarp leveleit János evangéliomával. Mindegyikről elmondja a legfontosabb tudnivalókat, főleg keltezésüket illetőleg, hogy úgy aztán tanúbizonyságuknak súlyát is mérlegelhessük. Végül kiterjed a cikk Papiasnak a jánosi kérdéssel összefüggő töredékére is és itt terjedelmesen megcáfolja az ujabb u. n. presbyterhypothesist. A kérdést az idevágó irodalomnak a legkisebb részletekbe is menő széleskörű ismerete alapján fejtegeti és végül Hanssleiter 21*