Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 5. évfolyam, 1907 (Pozsony)

Raffay Sándor: Stromp László

Énünk és világa. 199 az a kép nem létez, csak az egyes egymástól izolált merev, holt képlapocskák. Hát borzasztó volna, ha csakugyan így volna. Ámde nyugodtak lehetünk, Hume itt alaposan tévedett. Hiszen ha éntudatom csak ily imaginátio, csak ilyen érzéki impressziók mechanikus egymásutánja volna: akkor nem lehetne sem azonos, sem állandó; nem is szólva arról, hogy amaz egymást végtelen gyorsasággal s szakadatlan folytonosságban követő érzéki impressziók tudatos egysége Hume álláspontjáról mindvégig megfejthetlen marad. Már pedig magam közvetlenül tapasztalom, hogy az én éntudatom mindig teljesen azonos és állandó s dacára annak, hogy bizonyos esetekben (alvás, ájulás stb.) szünetel, mégis azért szakadatlan, mert azonosságának fonala egyáltalán meg nem szakad, soha sem változom, értve t. i. éntudatomat; a mi annyival érdekesebb és figyelemreméltóbb, mert testi állapotom tudvalevőleg folyton változik, s a szó szoros értelmében el ég. Igazolják ezt a lélekzés, emésztés, növés tényei; a modern physika, a mely Lavoisier óta tanítja, hogy egész létünk nem egyéb, mint egy folytonos égés, oxidálódás, anyagcsere. Ámde mindez csak anyagi létünkre vonatkozik: éntudatunk tőle teljesen érintetlen. Ime élőpéldaképen itt vagyok — én, a ki most a t. olvasóval együtt elmélkedem énünkről, ennek nagy titkáról. — Tegnap más körben politizáltam. — Más alkalommal levelet írtam, zenét hallgattam, vagy valamely könyvet olvastam. Most Thüringia vidékein barangolok ifjú nőmmel s egyszerre az emékezet szárnyain odarepülök Wartburg fenséges sziklavárába s ott álmodozom régi letűnt időkről ennek freskóteli folyosóin, magyar szent Erzsébet egykori tartózkodása helyén. Majd ott látom magamat a budai királyi palota őrállomásán, mint önkénytelen önkéntest, a mint kétfejű sassal ékes csákóban őrzöm a magyar királyt. Már tovább csatangol képzeletem. Látom magamat, mint büszke maturust, aki tarsolyában egy világhódító terveivel mond bucsut a gymnasium falainak. — Ott ülök — mint serdülő diák — az osztálypadban majd mind ábécés gyermek ott tanulmányozom legelsőbb a betű nagy mysteriumát, igaz, nem modern fonomimikai módszerrel, hanem a régi conservativ syllabizáló tanitásmód szerint; ábéab, béába . . . . (No de azért mégis csak megtanultunk mi is valahogyan írni és olvasni) . . . S ott látom magamat (a legutolsó a legfájdalmasabb, mert legédesebb emlék!) mint fürge vig gyermeket a pajtán, a réten, az utcán: „Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, Lovagolok fűzfasipot fújva,